Ugye, hogy paradoxon egy kérdés. Pedig létezik, igen, van még olyan kórház, szülészeti osztály, csecsemő osztály, ahol ezt a kérdést nagy alázatosan fel kell tennie az édesanyának, ha szemmel láthatóan éhesen bömböl a babája. Én se hittem volna, hogy a mai világban, ennyi kismamás újság, fórum valamint anyatej-barát közösség mellett előfordulhat ilyen.

Bencém eleinte lassan, aztán nagyon hirtelen érkezett, többszörösen nyaka köré tekeredett köldökzsinórrall, melynek következtében bizony alig lélegzett. Nem is lehetett velem az első fontos napokban, azonnal vitték az intenzív osztályra, a koraszülöttek közé inkubátorba. Míg ő ott regenerálódott, én egy szinttel lentebb pihikéltem, és nagyon bántott, hogy nem lehetek együtt az én szuszogó, szopikáló bébimmel. Egy nap egyszer mehettem fel hozzá, és majd meg szakadt a szívem, ahogy láttam mindenféle zsinórok között pihegni az inkubátorban. Negyedik napra azonban már teljesen alkalmas lett a kinti, önálló életre, úgyhogy kikerült kiságyba, de még mindig maradnia kellett a koraszülött részen, én viszont felmehettem, kaptam egy anyás szobát. Nagy bánatomra azonban még mindig nem kerülhettem össze kis Bencémmel. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy olyan ősrégi, már bizonyítottan az anyatejes táplálással ellentétes rituálék uralkodnak, mint 30 évvel ezelőtt: miszerint csak három óránként lehet etetni a babákat, nem lehetnek az anya mellett, és mérni kell minden egyes etetést. Amikor először magamhoz vehettem kis pihegő gombolyagom, bizony már megszopikázott 10 grammot, amit én óriási teljesítménynek tartottam, hiszen Dorkával jó, ha egy hét után indult el a tejcsi. És ezek után jött az én anyatigrises harcom.

A nővérke fél óra után tüntetőleg kikapta Bencét a kezemből, megmérte, és pillanatok alatt, mielőtt én is, babám is észhez tértünk volna, belenyomott a gyerekembe még 30 gramm hiányzó tápszert, mivel "neki már ennyi az adagja".. No, nekem se kellett több: azonnal kértem, hogy az én babámat ne tápszerezzék, ne mérjék, és igenis engedjenek a közelébe min. másfél óránként (megjegyzem az anyáktól távol aludtak a csecsemők, és nemhogy nem etethettük őket igény szerint, de be se mehettünk hozzájuk, megvigasztalni, dajkálni, hozzájuk bújni!). Elmondtam,  az előző babámmal úgy tapasztaltam, hogy sűrűn kellett etetnem, és nagyon szépen beindult a tejcsizés, két és fél éves korában úgy kellett könyörögni neki, hogy most már ugyan hagyja abba anyukája lecsapolgatását.

Válaszként - ahelyett, hogy anyai tapasztalatimban bízva csecsemőmhöz engedtek volna - mérgesen rám uszították a főnővért, a gyerekorvost, mint egy renitens bűnözőre, aki lázadni mer a fennálló törvények ellen. Én szépen intelligensen elmondtam kéréseimet, de  az "ez itt egy kórház, ez intenzív osztály, itt ezek a szabályok" - válasszal már ki is fizettek. Erre én ellentvetést nem tűrő hangon közöltem, hogy már pedig én be fogok jönni a gyerekemhez plussz etetésre, és nagyon kérem, ne tömjék tápszerrel, hadd induljon be szépen a tejcsizés. Mintha semmit sem mondtam volna, vagy ha nem is a babám édesanyja, hanem a helyi takarítónő lettem volna: amikor babámhoz beszöktem, rám ripakodtak, és a három óránkénti etetéskor bizony továbbra is félóra után elvették tőlem a békésen szopizó gombócot, tették a mérlegre, és a  hiányzó adagot tömték le a torkán, úgy, hogy szinte levegőt venni se tudott, csak nyelt szegény, nehogy megfulladjon. Erre én követeltem, hogy saját felelősségemre engedjenek haza, mert ez már anya - és csecsemőellenes viselkedés. Válaszként csak annyit közöltek, hogy "nincs saját felelősségre távozás" Mi? Komolyan azt akarják beetetni velem, hogy ez a kórház egy börtön? Hogy nem foghatom meg a gyerekem és sétálhatok vele ki lazán a kapun, mert úgy látom, hogy a jövőbeli alapvető szükségletétől, az anyatejes táplálástól szakítják el folyamatosan??? Megkerestem a főorvost, persze nem fogadott, csak a helyi nővérek, gyerekorvosok néztek rám, lekezelő, szánakozó tekintettel: "Anyuka, most fáradt, anyukának most megzavarodtak a hormonjai, nyugodjon meg, pár nap múlva másképp fog mindent látni" - Na, jobban tették volna, ha ezt nem mondják, mert én bizony üvöltöttem, hogy zengett tőlem a folyosó: "Nincs az én hormonjaimmal semmi baj, etetni akarom a gyerekem, és ha nem engedik meg, hogy akkor szoptassak, amikor a babám éhes, hívom azonnal a rendőrséget!"

Közben Bencém gyönyörű mennyiségeket kezdett beszippantani, én magam kezdtem két felfújt lufihoz hasonlítani, de minden nappal nőtt az előírt "adag". Mígnem kategórikusan kijelentettem, hogy már pedig én a gyerekem mellől nem mozdulok, és a gyilkos tekintetek ellenére úgy mászkáltam be hozzá etetgetni, ahogy csak kedvem/kedvünk tartotta. A harmadik nap nagy alázatosan megkérdezte tőlem a nővér, hogy beadhatja -e neki a hiányzó pótlást. Mondtam, meg ne próbálja, másfél óra múlva itt vagyok, ha kell. Aztán azt is kiokoskodtuk Bencémmel, hogy bizony begyömöszölök én a nadrágjába egy-két zsepit, betétet, annyival is többet nyom majd a mérleg...! Szóval, harcoltunk kis hercegemmel rendesen! Mire hazajöttünk, csemetém kiszippantotta belőlem az "adagját". Most lassan 10 hónapos, de még mindig az én közelségem, anyatejcsis melegem a legnagyobb vigasztalója, altatója, szeretetforrása.

Igen, megérte harcolni. Csak azt nem értem, hogy a mai világban, ennyi mamás-babás médiaforrás mellett miként közölheti velem egy gyerekorvos, hogy "az újszülöttek számára sokkal könnyebben megemészthető a tápszer, mint az anyatej, és sokkal nagyobb a tápértéke valamint a vitamintartalma is".

Hogyan? A jóIsten tévedett volna, miért nem egy műtehén-turmixos laboratóriumot helyezett inkább az anyákba, miért teremtette meg ezt a gyönyörű dolgot ilyen egyszerűre és természetesre?

Bencémet, második gyermekemet 38 évesen vártam. Gondolkoztunk, hogy fogadjunk e orvost, de sehogyse tudtunk ebbe a dologba belenyugodni. Különben is sok anyukával beszélgetve, úgy láttuk, a fogadott orvossal is járhat rosszul az ember, miközben egy vagyont kivarázsolnak a pénztárcájából. Nos, mivel nekünk eleve laposra varázsolt pénztárcánk volt, ez mindent eldöntött: marad a dabasi rendelős nőgyógyászati látogatás. Hiszen úgyis a jóIsten kezében vagyok én is a babám is, azt a néhány kötelező legfontosabb vizsgálatot meg a rendelőben is meg lehet oldani. 

Kisbabám szépen növekedett, nagy örömmel el is vonatoztam az első vizsgálatra, ahol megerősítették a tényt, bizony kis élet kopogtat bennem. Egy dolgon csodálkoztam csak, hogy kis jövevényemet az UH méretek alapján legalább másfél héttel nagyobb babának titulálta a doktorbácsi, mint én számítottam. Sebaj, akkkor december 10-én lesz a nagy Nap! Múltak a hetek, jöttek a melegebb hónapok, de még mindig vidáman, frissen le-levonatoztam kisbabám érdekében. Ahogy azonban a nyári hőmérő egyre inkább a 40 felé kezdte a hőt mutatni, súlyom pedig visszafordíthatatlanul emelkedett, bizony cammogós lett a levonatozás. És mintha a kisördög bújt volna az orvosi rendelőbe, minél nehezebb lettem, minél inkább emelkedett a higanyszál, annál többször fordult elő, hogy reggel 8-tól du. kettő óráig is a rendelő előtti folyóson csücsükéltünk hasamban tornázó kisfiammal. Mindez már normálisnak kezdett számítani, mikor is egyre gyakoribb lett, hogy mire odaértem, lazán közölte velem az asszisztensnő, hogy a doktorúr távozott, mehetek szépen haza. Ugyan mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy én már nem aerobic óráról érkezem, szívbaj nélkül csukták be az orrom előtt az ajtót. Ilyenkor szépen, dolgunk végezetlenül vonatoztunk kisfiammal haza. Ez a fajta kirándulás a nyári vakáció idején úgy kétszer-háromszor még megismétlődött, amikor végre megcsapott egy remek ötlet: minek is szállok vonatra, ha előtte nem egyeztetek a rendelővel, hogy ott van e az orvos. Így aztán ezek után indulás előtt, mindig megejtettem egy telefonhívást. De a kisördög ezek után sem aludt. A doktorbácsi így is meg tudott minket tréfálni, és bizony nem egyszer mire nagy nehezen odaértünk, már nem volt ott. Így aztán  9 hónap alatt vizsgáltak is, meg nem is, bár mi kisfiammal mindig lelkiismeretesen megjelentünk az előírt időpontban. Így történhetett, hogy a genetikai vizsgálatról is lekéstünk, hogy minden alkalommal más-más szülési időpontot állapított meg az UH alapján a doktorbácsi (már ha sikerült elcsípni az orvost). Ennek következtében aztán már több potenciális időpontban megegyeztem pocakomban nevetgélő kisfiammal: december 6., december 10., december 18. - na, majd meglátjuk!

Szóval így jártam én terhesgondozásra, jobban mondva - gondatlanságra, amikor is egy szép novemberi napon sehogy sem akart engedelmeskedni a lábam: bizony a máskor 20 perces séta a vasútállomásig másfél órásra sikeredett, a pocakom előbb ott volt mindenhol, mint én magam, és a bokám tüntetően nem akart már egy cipőbe se beleférni. Mindezek ellenére valami csoda folytán kisvonatunk elzakatolt velünk a "tettek helyszínére". Mire felsétáltunk az emeletre, bizony úgy éreztem, hogy mindjárt lesz itt "nemulass", és kisfiam rögvest kikukucskál. De azért megelégedett egy adag tornázással, bokszolással, jó fájdalmas hasfeszegetésekkel. Mindeközben én hősiesen ültem a rendelő előtti ismert folyóson, és vártam a soromra. Megjegyzem igyekeztünk még rendelési idő kezdete előtt odaérni, hogy legalább dél körül bejuthassunk. Így aztán mire reggel 8 óra lett, sikerült is kb. 30.-nak bejelentkeznünk. Kisfiammal vártunk, vártunk, mígnem 14 óra előtt a doktor úr kiszólt, hogy sürgősen el kell mennie, nem folytathatja a rendelést. Sírva zötyögtünk haza, Bencém is nagyon meg lehetett sértve, mert rendesen 5-10 perces hasfeszegetésekkel jelezte nemtetszését. No, gondoltuk apával, nem lesz itt semmiféle december, ma éjjel megszületik a novemberi kisbaba!

.....de csak másképp döntött, maradt még kicsit melegedni. És ahogy jöttek a hideg decemberi napok, egyre inkább úgy tűnt, ő fázna még itt kint, hát inkább marad bent. Eljött a várva várt december 6. Kis mozgolódás, kis feszegetés, de Bence aludt odabent tovább. Sebaj, van még két dátumunk. December 10. - elkészítve a batyu az esetleges induláshoz, én már csak nyitott szemmel bámultam az éjszakákba, de Bence aludt odabent tovább. Na, majd most: december 18.! Az utolsónak megjelölt napon szépen elvonatoztunk (már férjecskémmel) az aktuális szívvizsgálatra. (Szándékosan vonattal mentünk, még véletlen se vigyen senki kocsival - hátha kipottyan az a gyerek). Kicsi tornázgatás, kicsi rosszalkodás, de Bence aludt odabent tovább. Már kezdtem aggódni, hogy mégsem leszünk itthon a babával karácsonyra. Ezért aztán különféle babacsalogató tornagyakorlatokba kezdtem: ablakmosás, guggolás, takarítás, sétálás, ugrálás. Bence aludt odabent tovább.

Persze ahogy leesett a karácsonyi hó, úgy húzták le a rólót az orvosok is kedvenc rendelőnkben. Bizony ránk köszöntött úgy a hétvége majd az ünnepek, hogy itthon rekedtünk, és orvosunk sehol, mert természetesen  a rendelőkben ilyenkor nincs vizsgálat. Szenteste előtt könyörögtem kisfiamnak, ne melegedjen odabent tovább, nincs itt kint olyan hideg, meleg szobában, meleg takaróval várunk rá, és nagyon szeretjük. Közben teltek a napok - vizsgálat nélkül! És ilyenkor legyünk nyugodtak, a jóIsten kezében vagyunk, jól döntöttünk, hogy nincs fogadott orvosunk, nem lesz odabent semmi baj (holott ilyenkor már mindennap kéne szívhangvizsgálat). Na, szenteste du. felhívtam a kórházat, és úgy döntöttem, nem kísérletezünk babacsalogatással tovább, irány egy szívhangvizsgálat!

Ott aztán olyan "nagy megértéssel" fogadtak minket, hogy Bencém végképp megijedt:  ő aztán ilyen "kedves" emberek közé ki nem jön. Mert nyilván ő is hallotta ezeket a kérdéseket: "Pont szenteste tudott jönni?" "Miért nem a helyi rendelőbe ment?" Hiába magyaráztam, hogy a helyi rendelőben ilyenkor mély sötétség  és "csendes éj" honol, valamint hogy eredetileg 18-ra illetve még előbbre vártuk a kisfiamat stb. stb. Aztán nagy morogva csak megnézték kishercegem szívhangját, ami hála Istennek kattogott is annak rendje és  módja szerint. Végül egy barátságtalan doktorbácsi hivatalos hangon a leleteimet kérte, szigorú tekintettel átvizsgálta azokat, majd igen "bátorítóan" a következő kérdésekkel villanyozott karácsonyi hangulatba: " Maga járt egyáltalán terhesvizsgálatra, mert össze-vissza vannak az UH eredmények?! Nem lehet megállapítani, hogy mikorra is születik a baba, nem lehet megállapítani a súlyát stb, és egyáltalán hol van a genetikai vizsgálat eredménye? Hogy lehet ennyire lelkiismeretlen egy anya? Ezt a vizsgálati leletet se találom, azt se!" - Próbáltam magyarázni, hogy én bizony minden alkalommal elcammogtam a rendelőbe, de hol volt orvos, hol nem,  és az UH vizsgálaton össze-vissza mért a doktorbácsi,- de nem hittek nekem. Végül a "milyen anya az ilyen, és honnan jött maga?!" - kérdés volt az utolsó, mert ekkor vettem egy nagy levegőt, (és mert Bence odabent drukkolt nekem) - nem kedvesen, nem halkan, nem karácsonyi hangulatban - előadtam mindent, amin keresztül mentem dabasi kirándulásaim során, és felvázoltam milyen terhesgondatlanságban volt is nekünk kisfiammal részünk - holott 38 évesen igazán elvárhattam volna, hogy pénzpumpálás nélkül is nagyobb lelkiismeretességgel kezeljenek minket.

Na, erre már mikulásmosolyt öltött magára a doktorbácsi, egyből elcsendesedett, és pár perc múlva előjegyzett minket a holnapi napra szülésindításra.

Így lett aztán kis Bencémből karácsonyi ajándék, amikor is december 25-én nagy nehezen csak felébredt, és kibújt ebbe a hideg decemberi világba. Ha nem siettetik, szerintem még alukált volna - talán szilveszterig is.