Elnézést, megetethetem az újszülött babámat?
Ugye, hogy paradoxon egy kérdés. Pedig létezik, igen, van még olyan kórház, szülészeti osztály, csecsemő osztály, ahol ezt a kérdést nagy alázatosan fel kell tennie az édesanyának, ha szemmel láthatóan éhesen bömböl a babája. Én se hittem volna, hogy a mai világban, ennyi kismamás újság, fórum valamint anyatej-barát közösség mellett előfordulhat ilyen.
Bencém eleinte lassan, aztán nagyon hirtelen érkezett, többszörösen nyaka köré tekeredett köldökzsinórrall, melynek következtében bizony alig lélegzett. Nem is lehetett velem az első fontos napokban, azonnal vitték az intenzív osztályra, a koraszülöttek közé inkubátorba. Míg ő ott regenerálódott, én egy szinttel lentebb pihikéltem, és nagyon bántott, hogy nem lehetek együtt az én szuszogó, szopikáló bébimmel. Egy nap egyszer mehettem fel hozzá, és majd meg szakadt a szívem, ahogy láttam mindenféle zsinórok között pihegni az inkubátorban. Negyedik napra azonban már teljesen alkalmas lett a kinti, önálló életre, úgyhogy kikerült kiságyba, de még mindig maradnia kellett a koraszülött részen, én viszont felmehettem, kaptam egy anyás szobát. Nagy bánatomra azonban még mindig nem kerülhettem össze kis Bencémmel. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy olyan ősrégi, már bizonyítottan az anyatejes táplálással ellentétes rituálék uralkodnak, mint 30 évvel ezelőtt: miszerint csak három óránként lehet etetni a babákat, nem lehetnek az anya mellett, és mérni kell minden egyes etetést. Amikor először magamhoz vehettem kis pihegő gombolyagom, bizony már megszopikázott 10 grammot, amit én óriási teljesítménynek tartottam, hiszen Dorkával jó, ha egy hét után indult el a tejcsi. És ezek után jött az én anyatigrises harcom.
A nővérke fél óra után tüntetőleg kikapta Bencét a kezemből, megmérte, és pillanatok alatt, mielőtt én is, babám is észhez tértünk volna, belenyomott a gyerekembe még 30 gramm hiányzó tápszert, mivel "neki már ennyi az adagja".. No, nekem se kellett több: azonnal kértem, hogy az én babámat ne tápszerezzék, ne mérjék, és igenis engedjenek a közelébe min. másfél óránként (megjegyzem az anyáktól távol aludtak a csecsemők, és nemhogy nem etethettük őket igény szerint, de be se mehettünk hozzájuk, megvigasztalni, dajkálni, hozzájuk bújni!). Elmondtam, az előző babámmal úgy tapasztaltam, hogy sűrűn kellett etetnem, és nagyon szépen beindult a tejcsizés, két és fél éves korában úgy kellett könyörögni neki, hogy most már ugyan hagyja abba anyukája lecsapolgatását.
Válaszként - ahelyett, hogy anyai tapasztalatimban bízva csecsemőmhöz engedtek volna - mérgesen rám uszították a főnővért, a gyerekorvost, mint egy renitens bűnözőre, aki lázadni mer a fennálló törvények ellen. Én szépen intelligensen elmondtam kéréseimet, de az "ez itt egy kórház, ez intenzív osztály, itt ezek a szabályok" - válasszal már ki is fizettek. Erre én ellentvetést nem tűrő hangon közöltem, hogy már pedig én be fogok jönni a gyerekemhez plussz etetésre, és nagyon kérem, ne tömjék tápszerrel, hadd induljon be szépen a tejcsizés. Mintha semmit sem mondtam volna, vagy ha nem is a babám édesanyja, hanem a helyi takarítónő lettem volna: amikor babámhoz beszöktem, rám ripakodtak, és a három óránkénti etetéskor bizony továbbra is félóra után elvették tőlem a békésen szopizó gombócot, tették a mérlegre, és a hiányzó adagot tömték le a torkán, úgy, hogy szinte levegőt venni se tudott, csak nyelt szegény, nehogy megfulladjon. Erre én követeltem, hogy saját felelősségemre engedjenek haza, mert ez már anya - és csecsemőellenes viselkedés. Válaszként csak annyit közöltek, hogy "nincs saját felelősségre távozás" Mi? Komolyan azt akarják beetetni velem, hogy ez a kórház egy börtön? Hogy nem foghatom meg a gyerekem és sétálhatok vele ki lazán a kapun, mert úgy látom, hogy a jövőbeli alapvető szükségletétől, az anyatejes táplálástól szakítják el folyamatosan??? Megkerestem a főorvost, persze nem fogadott, csak a helyi nővérek, gyerekorvosok néztek rám, lekezelő, szánakozó tekintettel: "Anyuka, most fáradt, anyukának most megzavarodtak a hormonjai, nyugodjon meg, pár nap múlva másképp fog mindent látni" - Na, jobban tették volna, ha ezt nem mondják, mert én bizony üvöltöttem, hogy zengett tőlem a folyosó: "Nincs az én hormonjaimmal semmi baj, etetni akarom a gyerekem, és ha nem engedik meg, hogy akkor szoptassak, amikor a babám éhes, hívom azonnal a rendőrséget!"
Közben Bencém gyönyörű mennyiségeket kezdett beszippantani, én magam kezdtem két felfújt lufihoz hasonlítani, de minden nappal nőtt az előírt "adag". Mígnem kategórikusan kijelentettem, hogy már pedig én a gyerekem mellől nem mozdulok, és a gyilkos tekintetek ellenére úgy mászkáltam be hozzá etetgetni, ahogy csak kedvem/kedvünk tartotta. A harmadik nap nagy alázatosan megkérdezte tőlem a nővér, hogy beadhatja -e neki a hiányzó pótlást. Mondtam, meg ne próbálja, másfél óra múlva itt vagyok, ha kell. Aztán azt is kiokoskodtuk Bencémmel, hogy bizony begyömöszölök én a nadrágjába egy-két zsepit, betétet, annyival is többet nyom majd a mérleg...! Szóval, harcoltunk kis hercegemmel rendesen! Mire hazajöttünk, csemetém kiszippantotta belőlem az "adagját". Most lassan 10 hónapos, de még mindig az én közelségem, anyatejcsis melegem a legnagyobb vigasztalója, altatója, szeretetforrása.
Igen, megérte harcolni. Csak azt nem értem, hogy a mai világban, ennyi mamás-babás médiaforrás mellett miként közölheti velem egy gyerekorvos, hogy "az újszülöttek számára sokkal könnyebben megemészthető a tápszer, mint az anyatej, és sokkal nagyobb a tápértéke valamint a vitamintartalma is".
Hogyan? A jóIsten tévedett volna, miért nem egy műtehén-turmixos laboratóriumot helyezett inkább az anyákba, miért teremtette meg ezt a gyönyörű dolgot ilyen egyszerűre és természetesre?