A Szeretet egyetlen Forrásának megtalálása
Köszönöm
Köszönöm, hogy megteremtettél,
kicsi gyermekként kezedbe vettél.
Köszönöm, hogy járni tanítottál,
homályos ködben új utat mutattál.
Köszönöm a babát, a labdát, a hintát,
gyermekkoromnak minden rejtett titkát.
Köszönöm az iskolás éveket,
röpke, múlandó diákszerelmeket.
Már köszönöm az első megaláztatást,
kőszívet áztató, első igaz sírást.
Köszönöm a bezárt, erős kapukat,
melyekkel összetörted akaratomat.
Megválaszolatlan kérdéseket,
sírva festett, eltépett képeket,
elszakadt, elkopott hangszerhúrokat,
rózsaszínű, csalfa, titkos álmokat.
A nevetést, a könnyet, az elutasítást,
a fáradságos munkát, a simogatást.
... És köszönöm, hogy miután összetörtél,
kicsi gyermekként újból a kezedbe vettél!
Vigasztaló Önringató
De jó, hogy csóró vagyok,
pénzért nem loholok
nap mint nap.
De jó, hogy nem rettegek:
talán még veszthetek
a nagy Piacon.
Jó, hogy szeretnek, nem
érdekből ölelnek
át gyermekkarok.
Jó, hogy egyedül vagyok,
én még választhatok
igaz szerelmet!
De jó, hogy dalolhatok
vidám, új dallamot
Istennek!
Hordozol
Olyan kevés a hitem,
Oly kicsi a szeretetem.
A saját keresztem túl nehéz,
Nem bírom vinni másokét.
Hűtlenségem fáj nagyon,
Közelségedre úgy vágyom.
Köszönöm, hogy hitet Te adsz,
Szeretetben példát mutatsz.
A legnehezebb keresztet
Vállaidon Te vitted.
S még most is hordozod
Véres hátadon hűtlen gyermeked.
Dacos Halász éjjel
Éjfélkor hálóim újra összeszedem.
Csakazértis nekifeszülök. Indulok.
Tudom, rejtett kincsem az éjben meglelem.
Szégyent, vereséget tagadva: AKAROK.
... és újra halászok. Terveket, célokat.
Elsüllyedt barátságaim, bálvánnyá nőtt
romantikám, mocsaras én-kacatokat,
hunyorgó holdfényben, bűzös hínár között.
Nincs fogás. Mi akad, iszapos sár-szavak,
bomló, cafat-gyűlölet, mit a víz kivet.
De tudom, itt voltak zsíros, drága halak!
Halászemlékek derengenek.
A Hold nevet.
... Dacos Halász másnap
A reggel int. Hajóm üres. Mit tudhatnál...?!
Duzzogva átadom a helyet: NEKED.
Szólsz, s hajóm süllyed, hálóm is szakad. Csoda.
Meghajtom fejem, s könnyeim mossák átszegzett kezed.
Leleplezés után, megkövezés előtt
Eléd teszem,
már egy percig sem rejtem,
bennem bűn lapul.
Harcos a nevem,
győzni nem tudok mégsem,
fegyverem lehull.
Bűneim terhe
hátamra kötözve,
sírva cipelem szégyenét.
Magamban bíztam,
és büszkén mondtam:
ÉN legyőzöm a kísértést.
Bejártam a mélységet,
engedtem a kétségenek:
talán az Ige túl kemény.
Szürke lett a fehér,
homályos a fekete éj,
s ködös az igazi Tény.
Most már látom,
most már érzem,
Nélküled nem bírom én sem.
Jézus,
Ne nézz a papokra!
Írd, kérlek, a porba
az én Vétkem is...!
Ne hidd...
Ne hidd,
hogy megalkuvással is
győzni tudsz.
Hogyha hátra tekingetsz,
a célba futsz.
Nincs középút, szürkeség,
csupán bűn van vagy szentség.
Nincsen gyarlóság és hiba,
emberek vagyunk - álszava.
Nincs félig beteg, félig halott,
tévedsz, hogyha hagyod
magaddal elhitetni,
hogy megalkuvással
győzni tudsz.
Karácsonyi zűrzavar
Szakadó eső, ideges rohanás,
mozgóbér, vásárlás, riadt kapkodás!
Nem örül az ember már az ünnepnek,
depressziós lesz, hisz üres a zseb.
Üres a zseb, üres a pénztárca.
Nincs tévé, videó, a barbie-nak ruhája,
nincs rádiótelefon, nincs zenélő párna,
s a szomszédnak magasabb a háza!
Túrós csusza, bejgli, káposztás csoda,
repülő autó, takaros palota!
Te, a 20. századnak szegény embere,
Istállóban volt a világ legszebb ünnepe!
Egy csendes éjszakán
rátaláltam a leghatalmasabb kincsre.
Rácsodálkoztam gyermeki szemmel
a változatlan Istenre.
Beporosodott hitemről
a port letörölgetem,
s magamban azt
a hangot keresem,
mellyel elhívtál, Istenem.
Szeretnék
szeretni téged János-szeretettel,
figyelni Mária-figyelemmel,
indulni utánad zákeusi hittel,
beléd kapaszkodni, sírni, hogy
"Ne menj el,
ne menj el, Uram, tőlem!"
A sír üres!
A sír üres.
Gyolcsok közt ne keress
régen sírt tövises könnyeket,
testvérgyilkos betonelveket,
vitriol-emlékű szavakat,
titkon lesett, sötét álmokat,
eladott-lopott ölelésed,
torzóvá csorbult büszkeséged,
gúzsba kötöző félelmeid,
üszkös, égett hamu-kincseid
gyolcsok közt ne keresd!
A sír üres!
Utolsó idő
Megyek az utcán
pöfögő buszok között.
Rohanó emberek
álarcok mögött.
Csörgő villamoson
tolongó tömeg,
ücsörgő fiatal mellett
áll egy öreg.
Eladó-vegyenek
rikoltásokon át
nem hallani a
néma koldus szavát.
Dübörög a világ,
tombol most a Sátán,
bűnterhet cipel
a Föld rokkant hátán.
Parázna, pokoli,
por-presszós világ,
nemsokára meglátja
az Isten Fiát.
Nekem mim van?
Bosszús, sértett öklöm,
széttárt, kétségbeesett karom,
sóvárgó, önző, szétnyílt tenyerem,
megbocsátani nem tudó legyintésem.
Neked?
Vérző, átszegzett, tépett kezed,
mellyel átöleled dühös gyermeked,
az összezárt ujjakat kisimogatod,
a bántó kezeket újraalkotod.
Vigyél el
Vigyél a Jászolhoz,
ahol pásztorokkal
mennyei
otatóriumot zengek
királyi Hercegnek!
Vigyél el a tóhoz,
hol meggyógyul a béna,
ahol életre kel a
halott, s hall a néma.
Vigyél el a Hegyhez,
ahol vétkeimmel
meggyötört tested
keresztre szegzem fel.
Vigyél el a sírhoz,
ahol korareggel,
asszonyok rohannak
feleslegessé vált
illatos kenettel.
Vigyél el a Tóhoz,
ahol újat kezdek:
"Te MINDENT tudsz,
Te tudod, hogy
szeretlek!"
Mester! Csalódtam benned!
Még most is visszafordulhatnál,
közöttük végigvághatnál,
de te inkább azt is,
azt a levágott fület is
helyére teszed!
Még most szólhatnál,
hogy az egész csak rágalom,
hamis, brutális vádhalom,
de te tűröd és szenveded,
hogy gúnyoljon pogány hadsereg.
Még most is fellebbezhetnél
az igazságtalan tettekért,
de te engeded,
hogy börtöntöltelék helyett
téged szúrjon át a szeg.
Még most is felkiálthatnál,
és bizonyíthatnál, hogy
mitugrálsz, senki hóhér,
ki kacag, és kaján
mosollyal veri hátadat.
Most, talán most megteszed,
hogy egy tucat sereget
rendelsz ide angyalok
közül, hogy megmutasd,
tulajdonképp ki vagy,
és ráülne a döbbenet
a képmutató papsereg arcára,
hogy lássák,
világ csúfjára cselekedtek!
Te csak tűröd szerényen,
hogy kiabáljon kevélyen
bűnös katona - és farizeustábor,
és diadalt nyerjen vérmámor,
s kacagjon köntösöd felett.
Mester!
Miért tűröd ezt?!
Nem illik hozzád a kereszt!
Nem illik hozzád ez a vér,
mely kiömlik a vétkemért,
nem illik arcodra szenvedés,
melyet okoz a hűtlenség,
mit én követtem el!
MESTER!
Mes-ter!
Mes.....
Suta alliterációk imában
Helyettem hordoztad halálomat.
Keresztre kötözted kínomat.
Bűneim büntetése borította
szennytelen szent szeplőtelenséged.
Fáj fájdalmad.
Sírva szégyellem
vétkes voltomat.
Örökre áldom
áldozatodat.