Oldalborda szerelmi dalai

Mese eltévedt királyfihoz

Én megértem.

Megértem, hogy baja esett

a lovadnak.

Azt is, hogy eltévesztetted

az ösvényt.

Hideg jött,

éhezés,

ez meg az...

A rőzsét szedegetőnek

nem mondtál

jónapotöreganyámot.

Én megértem a sárkányokat is.

Az elveszett varázspatkó

az is teljesen logikus.

De most már

tovább ne bolyongj

hűvös,

titkos,

veszélyes

vadon mélyén,

hisz a hamuba sűlt

pogácsád is elfogyott.

Vedd tudomásul:

nem érdekel

lovad, varázspatkód,

győztél-e sárkányok felett.

Még a fele királyság se fontos,

szakadt, ütütt-kopott,

eltévedt királyfira várok.

Várj meg!

Míg megvetem puha ágyad,

befűtöm hideg szobádat,

melegszik a tűzön a víz,

és sóssá lesz a sótlan íz,

várj meg engem!

Mire lelkem már nem téved,

és vakon hisz lágy zenédnek,

míg tested felolvad bennem,

és már semmit se kell tennem,

úgyis szeretsz.

Míg eltűnik a félelem,

válladon fejem megpihen,

és önzésem már nem lesz gát,

hogy lényem adja önmagát,

várj meg engem!

Míg szemem meglát minden jót,

és érték lesz, mi érték volt.

Míg a tenger már eltemet

rút, bántó, megbánt bűnöket,

és csak szeretsz.

Mire titkom neked adom,

és bánatod lesz bánatom,

míg ugyanaz nem lesz imám,

s akaratunk egyet kíván,

Várj meg engem!

....mert szeretlek

Nekem mondd el álmaid,

hogy továbbáldmodjam vágyaid,

s álmomban is valóság légy.

Nekem mondd el félelmeid,

hogy szívemen hordjam terheid,

s szorongásban is örömöm légy.

Nekem mondd el, ha éhezel,

és míg házamban melegszel,

kenyereddé, vizeddé leszek.

Nekem mondd el, ha szeretsz,

hogy lázas szívem legyen szíved,

s létemnek éltetője légy.

Nekem mondd el, ha gyűlölsz,

s fehérre mosom szobám, ha jössz.

Égjen mind, amit bennem nem szeretsz.

Nekem mondd el, ha pihenni kell,

ha fáradtan csak az éj érdekel,

s ágyad, takaród, párnád leszek.

Nekem mondd el, ha az Útnak vége,

és új útra - kéz a kézbe',

csak velem indulj, kérlek el.

Könnyező Oldalborda

Elmegyek Veled

járt útaidra,

ott vagyok, ahol

vesztesz vagy győzöl.

Itt dübörögnek

gondolataid

agyamba',

szívdobogásod

adja lélegzetem,

bántalak, mégis

én könnyezem.

Énekek éneke I.

Már nem küzdök,

csak lény nekem

illat

zene

puhaság,

mámor

valótlan

s valóság.

Gyönyör

egészség

fájdalom,

ágyam

ételem

italom.

Harc,

bukás,

győzelem,

éjszakám

delem

reggelem.

Jég

tűz

levegőm,

apám,

testvérem,

szeretőm.

Csontom

húsom,

vérerem,

álom

múlandó,

s végtelen.

Énekek éneke 2

Gyere velem

bejárni a Tejutat,

áthajózni a tavakat

inni esőcseppeket

lopni arany fényeket.

Átmászni tiltott kapukat,

bujkálni sorompók alatt.

Kacagni a hóesésben,

feküdni a vizes fűben.

Harcolni ezer veszéllyel,

játszani a reménnyel.

Építeni, hinni, bízni,

hetvenszer is visszatérni.

Átölelni, ha az alkony int,

búcsúzni, ha virrad megint.

Távol, mégis velem lenni,

elmenni és hazajönni.

Ringatni apró életet,

megszámolni az éveket.

Sétálni, kocogni, csoszogni,

hallgatni, beszélni, dalolni.

Altatót énekelni nekem,

ha át kell kelnem a Tengeren.

Palotát akartam adni

Palotát akartam adni,

aranyosat, takarosat.

És csupán koldus szívemet

adhatom otthonodnak.

Tündértitkokat suttogva

akartam adni csókokat,

és törött szárnnyal lehullok

felejtve a szavakat.

Varázsolni arany-nektárt,

mézet és ezüstserleget,

és nem merek asztalodra

tenni görbén szelt kenyeret.

Aranyszárnyon vágytam, kitárt

karokkal feléd lebegni,

és lehajtott fejjel kérdezem,

mersz-e egy embert szeretni.

Kereslek - megtalállak

Későn indultam,

és bár futottam,

újra elkéstem.

Hiába a könny,

szétnyílt a függöny,

sötét a terem.

Lopódzom vakon

át a sorokon,

helyed keresem.

Ha nem találom,

némán kiáltom

a bús holvagyot.

Nem kell, hogy felelj,

csak legyen a hely

üres melletted.

Hogy hozzád bújjam,

s féltve hallgassam

lényed halk szavát.