A hangszer, aki megőrizte a dallamot
Mindig is szerettem volna valamilyen hangszeren tanulni. Szüleim még egész kicsi gyerekkoromban valahonnan beszereztek egy fekete, öreg, hamis zongorát. A billentyűk kicsit zörögtek, lötyögtek rajta, néhány közülük már nem is adott ki semmilyen hangot, de én szerettem a vén, sokatlátott zongorát. Időnként odasettenkedtem mellé, ujjaimmal dallamokat "komponáltam". Egy idő után egész jól kitapasztaltam, hogyan lehet elviselhető melódiát kicsalogatni belőle, anélkül, hogy a fülsértő hangokat megszólaltatnám. De a zongoratanulás csak elérhetetlen álom maradt. Kis falunkban - ugyan létezett zeneiskola - nem sokat gyakoroltunk, elbohóckodtuk az órákat, ropizgattunk, rajzolgattunk zenélés helyett. Így aztán maradt az otthoni "verklizés"....
... Mert én nem adtam fel, zenélni akartam. Már egész suttyókorba léptem, amikor felfigyeltem a gitár hangjára. Tetszett az a bársonyosan simogató, esőcseppekre emlékeztető zsongás, amit ez a hangszer hallatni tudott. Elbűvölt, mennyiféleképpen lehet megszólaltatni, magával ragadott a lágysága, a vidámsága, és olykor a kemény zakatolása. Sokak szerint a gitár nem annyira nőnek való hangszer, engem óvtak kislányként a "bűnös" fadarabtól. Vagy nem tartották a hangszerek családjába illőnek, vagy rosszul ismerték meg szegénynek a jellemét.
Elég az hozzá, hogy volt nekünk egy ócska, repedtfazék - mono hangzású magnónk. Ezen én naphosszat képes voltam kedves hangszeremet hallgatni, ilyenkor becsuktam az ajtót, egy szép, lukas tollasütőt vettem a kezembe, és gondolatban már játszottam is.
Egy nap, nagyon átszellemülten beleéltem magam a hangversenyzésbe, s a hangerőt is túlságosan feltekerhettem, mert nem hallottam meg édesanyám neszezését, ahogy a szobámba lépett.
- Hát, te mi a szöszt csinálsz? - kérdezte kerekre nyílt szemekkel.
- Gitározom - válaszoltam a világ legtermészetesebb hangján. Hiszen láthatja, hallhatja....
Édesanyám nem szólt semmit. Csendben becsukta az ajtót, és visszaballagott a konyhába tenni-venni.
Pár nap múlva, ahogy nagyéhesen az iskolából hazakeveredtem, ebédszürcsölés közben jóanyám halkan, tárgyilagosan hirtelen felém fordult:
- Beírattalak gitározni. A Falu Tamás könyvtárban indul gitároktatás. Vásárlás közben vettem észre. Menj el, keresd meg a tanár urat, és beszéljétek meg a részleteket!
A kanál a tányér és a szám közt félúton elakadt, már pattantam is jól kattogó Camping biciklimre, hogy elkerekezzem a kedves falusi könyvtárba. Ahogy közeledtem, úgy dobogott egyre jobban a nyakamban a szívem, a gyomrom liftezett, és bár ezerszer végiggondoltam, mit fogok a tanár úrnak mondani, amikor megláttam, egy hang se akart kijönni a torkomon.
- Engem keresel, kislány? - szólított meg egy feketeszemű, kedves arcú bácsi.
- Igen....azt hiszem... Édesanyám beíratott délelőtt ide... gitározni.
- Remek. Gyere be a nagyszobába, mindent megbeszélünk. No, lássuk, mit tudsz.
Végigsétáltunk a bársonyos szőnyegen, a parketta halkan ropogott a lépteim alatt. Benyitottunk a nagyszobába. Régi bútorok között könyvek és könyvek ezer sora. Én félelmemben szédelegve csak a könyvek bódító illatát éreztem. Szerettem ezt, a sokféle sorsról mesélő könyvillatot. Voltak ott többkötetes, vaskos szépirodalmi regények, vékonykább novelláskötetek, szerelmi irományok, verseskötetek, végtelen sok, szebbnél szebb míves borítóban. Némelyiknek messziről láttam a sarkán a szerző nevét: Jókai Mórt, Móra Ferencet, Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt... Aztán láttam, hogy a szép, klasszikus bútorok közé süpped a kedves tanár úr, gyönyörű hangszeréhez nyúl és pár futamot megszólaltat rajta. Egyből az volt a vágyam, hogy egy szép napon én is így szeretnék majd játszani. De én még egy hangot sem ismertem a hangszeren, úgyhogy megilletődve hallgattam, és szégyenkezve a díszes, bársonyos szőnyeg mintáját vizsgáltam. A tanár úr szótlanul egy cigarettát vett elő, rágyújtott, és barátságosan pöfékelni kezdett.
- Szeretsz énekelni?
- Igen - vágtam rá egyből, és örültem, hogy nem a korábbi gitárismeretem felől érdeklődik.
- Hát, akkor lássuk, énekelj valamit. Bármit, amit csak akarsz.
Én egy búbánatos népdal danászásába kezdtem. Féltem, aggódtam, hogy gyerekes a hangom... forgott velem a szoba: könyvek, Jókai Mórok, Ady Endrék, Kosztolányi Dezsők ugráltak a szemem előtt, miközben valahol a cigarettafüst mögött sejtelmesen látszódott a tanár bácsi alakja. Ő csak hallgatott és hallgatott, miközben szép gomolyokat fújdogált a levegőbe, majd hirtelen egyszerű melódiával kísérni kezdte a dalomat.
Megálltak a szoba bútorai, a könyvek is a helyükre kerültek.... többet nem éreztem félelmet, aggodalmat... csak vertem lábammal a ritmust, rámosolyogtam a kedves tanár bácsira, és tudtam, hogy jó helyen vagyok....
- Aztán van-e hangszered? - vert fel álmodozásomból a nóta végén.
- Az is kéne? - sopánkodtam naivan.
- Hát, nem ártana - mosolyodott el.
Édesapámék nem tudtak nekem új, akusztikus, szépen szóló klasszikus gitárt venni. No, nem azért mert olyan rettenetesen drága volt, csak nekik, nekünk volt félelmetesen nagy összeg a hangszer ára. Szüleim sokat dolgoztak, az építkezés miatt szörnyen eladósodtak, szinte minden pénzt a tartozások törlesztésére fordítottak. Robotoltak, éjt nappallá téve gürcöltek, hogy taníttatni, ruházni, etetni tudjanak... érthető volt számomra, hogy az új hangszerről le kell mondanom. Valahonnan azonban sikerült beszerezni egy kisméretű, vacak, ütött-kopott darabot. A nyakán elrepedt a bund, húrok sem léteztek rajta, kissé nehezen lehetett tekergetni a kulcsokat is, de nekem jó lesz.... Apám megragasztotta a repedt részeket, húrokat szerelt rá, kicsit megcsavarozta a lötyögő kulcsokat.:
- Na, nem túl szép, kissé hamis, de a Boci bocit tanulni éppen jó lesz - csapta meg a vállamat jóApám, ahogy a javított jószágot átnyújtotta nekem.
Drága jó tanárom már nem látta ilyen fényesen a helyzetet. Hamar lehorgasztottam az orrom, amikor felvilágosított, hogy ez egy nagyon használhatatlan gitár, ilyenen én nem tudok megtanulni semmit.
... De nincs mit tenni.... jobb és újabb hangszerem nem lett, így hát kedves mesterem is belenyugodott, hogy márpedig én ezen a fadarabon fogok tanulni.... És lássatok csudát, egész szépen is haladtam. Hetek, hónapok teltek el, szebbnél szebb dallamokat, melódiákat szólaltattam meg a fadarabon. Szerettem, hogy nemcsak üres, verkliszerű akkordokat mutatott a tanár úr, hanem csodás futamokat, dallamokat, muzsikákat. Már megszoktam a füstgomolyagot is, amit mesterem felém küldözgetett. Otthon éreztem a hangszeremen a könyvek mámorát, a cigarettafüst fanyar szagát, de én szerettem a gitárnak ezt a sajátos illatát. Már nem a régi, ódon bútorokkal ellátott szobában gyakoroltunk, ahol először találkoztunk, hanem a gyerekkönyvek közé, egy másik szobába költöztünk. Itt sokszor, ha más növendék is játszott előttem - nézegettem a kedves gyerekkönyveket. Boribont, Mazsola és Tádét, Pöttyös Pannit, Micimackót... és olvasgattam a szebbnél szebb gyerekverseket, a kedves szavú altatókat és mondókákat.
Aztán egy hűvös őszi napon tanárom végképp megunta hangszerem hamisságát.
- Nem fogsz tudni a későbbiekben már így haladni, pedig nagyon szép eredményt értél el, látni sem akarom többet ezt a szörnyeteget - morogta, miközben újra rágyújtott.
Én szörnyen megsértődtem. Hátamra véve a "szörnyeteget" elviharzottam. Kint ködös, nyirkos sötét volt, mérgesen rugdostam a lehullott, korhadt faleveleket.
- No, mit lógatod az orrodat, Kispapos? - vert fel fájó gondolataimból egy arra sétáló iskolatársam. Afféle jódiák volt, testvéremet csúfolta Paposnak, mert akkor még nem volt divat istenfélő szülők gyermekének lenni. Nohiszen, ha nővérem a Papos címet nyerte el, én érthetően nem lehettem más, mint Kispapos...
- Mit cipelsz a hátadon, Kispapos?! Ez egy gitár?!... Te gitározoooool?!
- Képzeld... beeee! - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Nem tudom, mi ijeszthette meg jobban, a nyelvem vagy a csúnya deszka a hátamon, de gyorsan eliszkolt.
Következő alkalommal nem mentem el gitárórára. Édesanyám késő este vette csak észre, hogy elsumákoltam a mai látogatást.
- Te, ma nem mentél gitározni, hékás!
- Én oda soha nem megyek. Én béna vagyok. A tanár úr sem szeret. Csak fújja rám állandóan azt a füstöt.... Látni sem akarom többet.
Anyám nem sokat teketóriázott, amint tehette, elkerekezett a könyvtárba, és megkereste tanítómat.
- Tényleg olyan tehetségtelen a lányom? Valóban nincs értelme folytatni a hangszertanulást? - érdeklődött.
Hogy mit beszélgettek, mit nem - azt nem tudom, de anyám nagyon büszke arccal jött haza. Bátorítóan megveregette a hátamat:
- Na, ne légy olyan bánatos. A tanár úr egyáltalán nem haragszik, megengedte, hogy ha mész, az ő hangszerén játsszál. Itthon gyakorolsz az ócska deszkán, ott pedig az övén.
... Így történt, hogy a növendékek közül engem ért egyedül az a megtiszteltetés, hogy mesterem hangszerén játszhattam....
Közben bakfiskorba léptem... szüleim végre nagy nehezen tudtak nekem venni egy szép új, klasszikus gitárt. De engem már más dolgok is érdekelni kezdtek. Bizony pályát is választanom kellett, és én nem hittem a hangszerem dallamának... Mindenki közgazdasági szakirányú iskolát választott akkoriban, ez volt a divat. Én sem akartam lemaradni, hát hűtlen lettem a jó öreg hangszerhez..... Középiskolába jártam, és egyre kevesebb időm volt gyakorolni, a könyvtárat is többször elkerültem, a hangszerórákat hanyagoltam. Egyszer - egy dolgozatírós nap előtti délután - összepakoltam kottáimat, hátamra vettem új gitáromat, és fáradtan elkutyagoltam a könyvtárba. Végig zakatolt a szívem, tudtam, hogyha nem készülök a holnapi számonkérésre, rossz jegyet kapok. Amint befordultam a sarkon, egyből megláttam tanárom kiskocsiját a könyvtár kapuja előtt. Benyitottam a kertbe, a kiszűrődő fénynél láttam az ablakon keresztül az ismerős könyvborítókat, rátettem a kezemet a kilincsre.... és akkor eszembe jutott a dolgozat..... Sarkon fordultam, hátra se néztem, siettem hazáig.... hátamon szinte égetett a szüleim által összekuporgatott pénzen vett új gitár. Otthon a sarokba tettem, többet nem vettem elő, hagytam, hadd lepje be a por a kisgyermekkor dallamát....
Aztán nem mentem a könyvtárba többet. Néha még láttam a tanár úr kedves autóját ácsorogni a kapu előtt, mígnem azt se láttam ott többé Hamar eltűnt az is onnan, miután én is hűtlen lettem a hangszeremhez. Ekkor tudtam meg, hogy mit is mondhatott tanárom akkor, azon a délutánon, amikor anyám felkereste, és megkérdezte, van- e tehetsége a lányának....
Évek teltek el. Sokfelé keresgéltem járható utakat. Számtalanszor döngettem bezárt kapukat, jártam nem nekem szánt ösvényeket.... Kerestem, szerettem, tévedtem, csalódtam, újrakezdtem, újrakerestem, újraszerettem...
A tévedések közt egy biztos dolgot a megőriztem a szívemben: a könyvek illatát... Talán ezért... nem tudom, talán ezért lettem egy bolond tanár....
A könyvtárat évtizedekig egy nagy adósság törlesztésére ítélt bűnbánóként kerültem. Misztikus, kísérteties hangulatot őrzött számomra. Ha egy-egy vizsgára készülnöm kellett, inkább bevonatoztam, buszoztam a fővárosba, a fővárosi könyvtárban keresgéltem a könyvek között.
.... Végül mégis bemerészkedtem. Nagy hó esett, nem indultak a vonatok, de egy nehéz vizsgához több könyv elolvasása, ismerete kellett. Sután nyomtam le a könyvtár kilincset, megcsapott a könyvek jólismert illata. A nagyszoba felé osontam, ropogott a lábam alatt a parketta. A könyvtáros néni épp akkor lépett ki nagyszoba ajtaján. Az ajtónyílásán keresztül megláttam az ódon könyvborítókat, a régi nagy kanapékat, székeket.... láttam a cigarettafüstöt, hallottam a dallamot, és lábammal ütni kezdtem a ritmust....
- Segíthetek a keresésben, hölgyem? - ébresztett fel álmomból egy hang....
- Boldogulok, köszönöm... ismerem a könyvtárat... - ez az otthonom... tettem hozzá csendesen, de ezt ő már nem hallotta. Udvariasan elballagott.
.... Hazáig rohantam. Kezembe vettem a poros deszkadarabot. Letörölgettem a port. Pitty-pötty, pitty-pötty - cseppentek rá a kedves esőcsepp-szerű zsongó hangok. ... majd szépen összeolvadtak, és megszólaltatták a régi, jól ismert dallamot.
Magamhoz szorítottam az ócska fadarabot.... a hangszert, mely megőrizte nekem a dallamot.... a gyermekkorom dalát.
Az asztal, aki elégedetten halt meg....
Egy szép napon egy ószeres ócska limlomjai között két kiselejtezett asztal találkozott egymással. Egyiket sem vette meg már senki, úgy tűnt, talán kimehettek a divatból vagy esetleg már nagyon elkophattak, elcsúnyulhattak.
Igaz, ami igaz, az egyik egy feltűnően jó állapotú, látszólag kikimélt példány volt, valamiért azonban kegyvesztett lehetett, így ide, a kacatok közé került. Talán kissé megsérült rajta a festék, ahogy szállították, ezért aztán nem kellett már senkinek. De azért a magabiztossága és önérzete így is sértetlennek tűnt. Pökhendi hangon így szólt a másikhoz, aki viszont szemmel láthatóan egy fáradt, kopott, agyonkarcolt, lötyögő lábú jószág volt:
- Még hogy veled tettek egy helyre! Ezt a sértést! Idesüss, milyen szép, csillogó még a felületem, egy szem koszt sem látni rajtam! Tudd meg, hogy én egy olyan gazdag családnál szolgáltam, ahol mindig pénzt számoltak rajtam. Örökösen tisztán tartottak, soha egy kakaóval nem locsoltak le, még egy szaftos nokedlit sem pottyantottak rám. Lám-lám, nekem mindig csillogott-villogott a farostom, terítőt is, virágot is mindig kaptam. Soha nem kellett ócska papírok, újságok, széthányt könyvek, kacatok miatt roskadoznom, és egy karcolásnyi ceruzanyomot sem hagytak rajtam....
Így hencegett a nagyképű, “kikimélt” asztal, aki gazdag családnál szolgált. Bizonyára sokadik bútorként, akit hamar meg is untak, és szebb, divatosabb, másik asztalra cseréltek.
Majd tovább csúfolódott:
- Nézd meg viszont magadat! Hogy nézel ki? Tele vagy festéknyommal. Miféle rossz gyerekek pingáltak rajtad? Ragacsos szaftnyomok, kakaófoltok, gyurmagalacsinok tarkítanak, olyanok, amik soha el nem tűnnek rólad, hiába a sok sikálás, takarítás.
Szó ami szó az öreg, megkopott asztal nem nagyon dicsekedhetett a külsejét illetően, alázatosan, halkan megszólalt:
- Nem bánom, hogy idejutottam. Sok szépet láttam, sok jót hallottam az életben. Gyerekek nőttek fel mellettem. Sokszor leöntöttek szörppel, kakaóval, szaftos lével - de én nem bántam. Gyurmáztak, festettek, ragasztottak rajtam. Rajzoltak, tanultak, olvastak a társaságomban. Könyvek, újságok, vasalatlan ruhák alatt roskadozott és vénült meg a lábam. De én mégis boldog és elégedett vagyok... mert szerettek velem lenni, és a körülöttem lévők is szerették egymást....
... Ezzel kiesett két lötyögő lába, és a boldog asztal elégedetten összerogyott....
(Hmmm... A családi asztal az ebédlőben... Van olyan kisgyerekes család, ahol rendes, üres, abrosszal, esetleg szép virággal díszített afféle fegyelmezett bútordarab? Nos, engem kimerít, hogy a miénken mindig zsibvásár van: az asztal a családi élet színtere, és bizony az össze nem illő holmik sokaságának otthona. Már-már mérgelődni kezdtem, ahogy reggel újra a rendetlen családi asztalra néztem, aztán...)
Gitárórára megyünk
Annak idején, gyermekkoromban, mindig úgy éreztem, valami nagy-nagy harc kellősközepén csatázom... újabb és újabb sárkányok, hatalmaskodó ellenfelek ugranak rám, akiket le kell győznöm... Így éreztem olyankor is, amikor gitárórákra ballagtam. A könyvtár, ahol zeneórákat vettem, majd két kilométerre lehetett otthonunktól, és én odavezető gyaloglásaim során mindig találkoztam valami képzeletbeli ellenséggel.
Nem voltak ezek sem sárkányok, sem riasztó törpék, csak az éppen arra sétáló, jámbor, dolgukra siető állampolgárok. Hol idősebb bácsikák, nénikék, hol egy munkáját végző postás, vagy éppen egy utcán rendetlenkedő, afféle pedagógus-szomorító siheder. No, mivel nekem olyan csúnya, ütött- kopott, gitártok nélküli hangszerem volt, hogy szívem szerint elsüllyedtem volna, mindenkit, akivel csak összefutottam, haragos támadónak láttam. Mert valóban nem mindennapi látvány lehetett egy viszonylag kicsi lány azzal a nagy deszkaszerű valamivel a hátán, ahogy bandukol elszántan a kövesút mellett. Megmosolyogtak, megbámultak, megszólítottak. Leginkább gyilkos ellenfelemtől, az iskolából ismert, "jó" gyerektől féltem, aki rendszeresen “kispaposnak” csúfolt, és mindig ugratott gitártanulásom illetve iskolai énekkari szereplésem miatt. Akárhányszor elment mellettem, újra és újra utalgatott egy-egy dalra, amit az iskolai nótázásaim során hallhatott: így aztán a “kispapos” tituluson kívül elnyertem a “Laboda”, a “Légy készen”, a “ Fáj a kutyámnak a lába”... és még ki tudja, milyen címeket. Ezek ugyanis mind egy-egy dal szövegében szerepeltek.
Érthető ezek után, hogy felszabadult szívvel, bátran lépegetve indultam el egyik alkalommal gitárórára, amikor is nálunk nyaraló unokatestvérem, aki még tőlem is vagy hét évvel fiatalabb kisfiú volt, de már ő is gitározott egy másik zeneiskolában - elkísért engem utamra.
Természetesen egyszer ő vitte a csúnya "deszkát", egyszer én. Felváltva cipeltük külön szatyorban a kottákat is.
Aznap - valami piaci nap lévén - bőven volt részünk szemlélőben. Nem tudom, hogyan nézhettünk ki, két földből alig kilátszott csemeteként a nagy hangszerrel a vállunkon, de nekünk úgy tűnt, aznap mindenkinek jókedve van. Nénik, bácsik haladtak el mellettünk, mind mosolyogtak, köszöngettek. Autók zörögtek el, az utasok kibámultak, hátranéztek, hosszasan csodálva minket. Mi csak nagy komolyan ballagtunk és ballagtunk... felváltva cipelve a kottákat és a hangszert. Megállapítottuk, hogy fura ez a világ.... mikor is az úton velünk szembe biciklizett egy férfi. Biciklis barátunk, ahogy meglátott minket, hangosan kacarászni kezdett, nézett, nézett ránk, olyan feltűnően, hogy kénytelenek voltunk mi is csak bámulni rá. Ő tovább biciklizett, de ahelyett, hogy előre figyelve nézte volna az utat, még mindig minket mustrálva csak vigyorgott és vigyorgott hátrafelé, a szemét le nem véve rólunk. Láttuk, hogy eleinte csak félre kap a biciklije kormánykereke, aztán lassan, de biztosan az út menti bozót felé gurul vicces kedvű szemlélődőnk. Megrökönyödve tapasztaltuk, hogy eredeti útirányát teljesen megváltoztatva, végül a bokrok között, valamint a nagy árokban köt ki. Kikászálódott a gödörből, felszedelődzködött újra a járműjére, és szótlanul tovagurult, de még ezek után is hátrafelé fordította a fejét, és minket csodált. Hát, ezen már mi is kacagni kezdtünk, csak nevettünk és nevettünk. Milyen érdekes emberek vannak!
Nagy nevetgélve megérkeztünk a könyvtárba. Ott aztán megtudtuk, hogy a mai óra elmarad, mert a tanár úrnak valami fontos dolga akadt... Mi erre még jobban nevettünk... Hazadöcögtünk... visszafelé bátran rá mosolyogtunk a járókelőkre... már nekünk is jókedvünk lett. Milyen érdekes ez a nap, milyen furák az emberek!!!
Ezt volt az első közös hangszeres élményem gitáros unokatestvéremmel, aki ma már gitárművészként sokaknak ad koncertet... biztos érezte az árokban kikötő barátunk is, hogy nem akárki sétálgat velem a szemközti járdán..
Reménytelen eset vagyok...
Átmeneti korszak gyermekeként nőttem fel. Egy olyan időszakban voltam kisgyermek, diák, majd fiatal, mely már utat mutatott egy teljesen más, szabadabb, modernebb világ felé, de még őrizte a letűnt ábrándok emlékét. Mintegy félelemből vagy kötelességtudatból, tartozva a régieknek, akik hittek olyan elvekben, elméletekben, melyek a későbbi évek során teljességgel megbukni látszódtak.
Vegyük példának édesanyámék életét. Ők még abban a korban nőttek fel, amikor ezek az elméletek a jövőt, az életben maradást jelenthették. Aki pedig esetlegesen nem-et mondott eme fenkölt eszmékre, megnézegethette magát, a jövőjét is, a családját is.
Édesanyámék istenfélő nagycsaládban nőttek fel egy olyan sötét időszak kellősközepén, ahol tombolt az ateizmus, viszont elsöprő győzelemmel toborozta híveit az új vallás: a kommunizmus.
Mennyien lettek istentelenek, besúgók, köpönyegforgatók, csak azért, hogy valamilyen pozíciót védjenek, valamennyivel feljebb lépjenek a ranglétrán!
Anyámék szülei minden vagyonukat elvesztették, mert kulákoknak nyilvánította őket a rendszer. Több generációval együtt nyomorogtak egy kis lakásban - amit valami csoda folytán a jó Isten még megtartott nekik - hatalmas szegénységben, mert a tanyasi gazdaságukat, állat- és növényállományával mindenestül elkobozták.
Édesanyám - pap lányaként - hiába tanulta meg rendszeresen kitűnőre a tananyagot, hármasnál jobb osztályzatot sosem kapott, nem is tanulhatott tovább, nem volt a “rendszer számára” kiemelkedő tehetség... bezzeg a párt-tagok kevésbé eszes gyerekei!!!!
No, ehhez képest én, kétségtelen, hogy nem panaszkodhattam. Vidám úttörő időszakban lettem iskolás, amikor már új, finomabb, nyugati szélfuvallat lengedezett.
.... De azért így is találkoztam múltat őrző, a bukott rendszer számára egy-egy utolsó áldozatot besöprő, túlbuzgó figurákkal.
Egy tehetségesnek titulált fiatal tanár kezdte el nekünk tanítani az egyik tantárgyat. Én, hívő barátnőmmel az egész órán annak rendje és módja szerint figyeltem. Csendben írtunk, olvastunk, jegyzeteltünk, jelentkeztünk — szóval tanárok álmaként viselkedtünk... Ifjú tanárunk óra végén elkapott minket, és rettenetesen leteremtett bennünket, mondva, hogy minden rosszra termett alakok vagyunk, nem szégyelljük magunkat, hogy végig rendetlenkedtünk. Mi csak keresztényi bamba szemmel bámultunk rá. Erre pár pillanatig csak a szemét meresztgette ránk, majd legyintett egyet: - Áh, reménytelen esetek vagytok... - s ott hagyott minket...
... Ma, hosszas évek után, sokakat látok fekete nagy bibliával a templom felé sietni azok közül, akik akkor, hajdanán a bukdácsoló rendszer utolsó, kitartó, sztahanovista szolgái voltak.... A minap egy kedves koncertre siettem a helyi templomba. Lám... volt tanárom lépett be. Kissé megöregedett, nehezen mozgott, valami régi korból véletlen itt hagyott levélborítékra emlékeztetett.
Nem mentem oda hozzá megkérdezni, emlékszik-e rám, nem kértem tőle utólagos magyarázatot. ... Mert felcsendült a zene... a zene, amilyet csak a jó Isten adhat a szívekbe. Becsuktam a szemem.... hallgattam a csodálatos dallamot, mely egyre mélyebbre és mélyebbre hatott a szívemben, - "reménytelen esetek vagytok..." - vágott bele hirtelen a lelkembe egy régi hang... de az Isten házában felcsendülő mennyei hangok kimostak a szívemből minden haragot...
A férfi, akinek nem vagyok az esete
Kétségtelen, hogy életem egyik felét vonatozással illetve vasúti várótermekben való ücsörgéssel, ácsorgással, ideges le-fölrohangálással töltöttem. Ismerek csendben száguldó, csak egy-két fontosabb állomásnál időző gyorsvonatokat; lassan, ráérősen döcögő öreg falusi totyogókat. Le-lerobbanó, nehezen lélegző mozdonyokkal szuszogó veteránokat, sőt, még emlékszem egy szenes kályhával ellátott, fapados, alig huzatos, bánatosan sétáló kisvasútra is a kisszénási vonalon.
Már egész fiatal koromban kapcsolatba léptem ezekkel a furcsa szerzetekkel. Középiskolába naponta egy visszafogott tempóval döcögő, kattogó, zörgő, életet megunt példánnyal jártam. Ez mindig a legfontosabb alkalmakon késett... ilyenkor egy háborús hősre emlékeztető hang berikácsolta a hangos bemondóba, hogy "a vonat előre nem látható órát késik"..... Erre aztán bevackolták az utasok magukat a váróterembe, s egymást bámulva, csendben szitkozódva vagy éppen hangosan kiabálva korholták a vasutat....
...Igaz, ami igaz, naponként zötykölődve az unalmas öreg veterán vonaton egy idő után már nem sok új dolog történhetett: a vonat sokat késett, ha meg nem késett, lassan bandukolva haladt. Az utasok is hamarosan ismerős, szinte megunt arc-kulimásszá formálódtak. Már engem is ezerszer látott, szürke szingliként kezelve megszoktak. Persze, néhány jóbaráttal még mindig el-elszórakozgatott az ember az unalmas utak során, időnként még haverkodtam ezzel-azzal, de aztán már csak a monoton, ablakon kibámulós vonatozás jellemezte vasutas kalandjaimat...
Egészen addig, míg egy napon meglátogattam távolabb lakó jóbarátaimat, akikhez egy teljesen másik, számomra idegen vasúti vonalon kellett utaznom. Bátran helyet foglaltam a kocsiban, s kíváncsian vártam, milyen lehet egy ismeretlen útvonalon, újdonsággal teli tájakat bámulva, más házak, más növények, más emberek között utazni. Na, persze, különféle arcok ezen a szerelvényen is voltak, el-eltöprenghettem itt is az emberi sorsokon, a sokféle emberi személyiségeken. Élveztem viszont, hogy végre én idegen, eddig nem látott jelenség lehetek köztük.
Magamhoz képest rendes, pontos utasként már indulás előtt 5-10 perccel a kocsiban üldögéltem, kissé kellemetlenül is éreztem magam, ezért mereven az ablakot kezdtem szemlélni, figyelve a peronra érkezőket.
Amint így merengtem kifelé, sandán észrevettem, hogy a másik oldalon lévő ülésről valaki folyamatosan engem mustrálgat. Eleinte nem vettem róla tudomást, de percek múltával teljességgel zavarni kezdett a dolog, így arcommal az illető felé fordultam. Egy idegen, fiatal, még nem középkorú férfi ült ott. Próbáltam nem foglalkozni vele, de mivel egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, egyre rezignáltabban kezdtem érezni magam, ezért sűrű fohászkodások közepette kértem a mennyeieket, valaki üljön le velem szembe, valamint induljon már el végre a jármű...
Imám meghallgatásra talált: egy idős bácsi foglalt helyet velem szemben, köszöntem neki, de láthatóan nemigen hallhatta, mert nem válaszolt. Én ugyan nem sértődtem, meg, viszont gyorsan azt is tudomásul vettem, hogy ő - ha esetlegesen tettlegességre kerül a sor, - egész biztos nem tudna megvédeni... Mindenesetre a vonat hamarosan kidöcögött az állomásról, s egyre gyorsabban és gyorsabban haladt. Még élveztem is volna a megszokott veterántól teljesen távollévő tempót, ha barátom a másik oldalról hozzám nem szólt volna:
- Nagyon komoly vagy....!
Igyekeztem legalább egy mosoly-szerű fintort küldeni felé, nehogy azt higgye, komor is vagyok. Bár ne tettem volna! Mintha lehetőséget adtam volna neki a kommunikációs csatorna megnyitására.... folytatta mondandóját:
- Gondolom, nem szeretsz vonaton ismerkedni...
Ráztam a fejem, jelezve, hogy helyes a feltevése.... és igyekeztem távolba merengős, közömbös fejet vágni.
- Igazad van, én sem szoktam vonaton ismerkedni...- tette hozzá, mintegy megerősítve előző hipotézisét. .... - meg aztán te nem is vagy az esetem...
No, ezzel aztán végképp barikádot emelt a köztünk lévő, amúgy is sérüt kommunikáció falán.. Persze, nem azért, mintha ezzel a kijelentéssel vérig sértett volna, csak úgy mellesleg teljességgel alátámasztotta korábbi kijelentésemet - melyet ugyan csak nonverbális jelekkel adtam tudomására.... Ő viszont beszédes típus lévén folytatta felém intézett monológját:
- Nem vagy az a szép női típus... meg aztán nem is vagy már olyan fiatal, igaz...?!
Igyekeztem szigorúan összeráncolni a szemöldököm, hogy alátámasszam, valóban, öreg vagyok, mint az országút...
-.... Ugyan nem zavar, hogy sötét a hajad, de tudod, én a szőkéket jobban kedvelem.... meg aztán te nem is vagy olyan hej, de vékony...
Próbáltam kinyomni - akkor még nem létező - hasam, ezzel is jelezve, hogy mennyire igaza van, afféle elhízott, magára nem adó tenyeres-talpas típus vagyok...
Közben néha el-elcsendesedett, ahogy látta, részemről vége mindenféle csevejnek. Suhant-suhant a vonat, és örömmel láttam, ezen a vonalon fele annyi idő alatt is megtesznek a szerelvények olyan hosszú kilométereket, mint a lakóhelyem felé poroszkáló veterán.
Fájdalommal kellett azonban tudomásul vennem, hogy egyetlen vigaszom, az idős bácsi előttem szállt le. Fiatal barátom természetesen helyet foglalt velem szemben, és láthatóan ismét fel szerette volna venni a kommunikációs fonalat. Becsmérlően rápillantottam, jelezve, hogy nekem viszont nincsenek efféle szándékaim.
- Most látom csak, nem is vagy te olyan csúnya, inkább érdekes az arcod... vannak egész szép arcvonalaid is.
.... Próbáltam elengedni fülem mellett újabb bókáradatát, és hálásan megállapítottam, hogy a kalauz közeledik. Gondoltam, végre egy ember, aki igazán meg lehet elégedve velem, mert kivételesen vettem jegyet - az életkoromnak, valamint a kilométerek számainak és az útiránynak megfelelőt...
Kalauzom szimpatikus úriember volt. A jegyemre, majd rám tekintett. Vártam az ítéletet... de úgy tűnt, ez esetben nem lőttem túl nagy bakot:
- Azt tudja, kisasszony, hogy 25 év alatt 33%-os jegyet vehetett volna?!
Eleinte értetlenül bámultam rá, majd megértve célzását egyszerűen bólintottam, jámborul rámosolyogva....
Kalauzunk megelégedett eme metakommunikációs kifejezéssel, s továbbsétált.... én pedig egy gyilkos pillantással porba sújtottam velem szemben ülő ellenségemet.
Közben a vonat az én megállóm felé közeledett. Tudtam, hogy ráérek még akár öt perc múlva is szedelőzködni, de én korán a peronra menekültem. Előbb nem mertem ide kijönni, mert igen kellemetlen emlékeim voltak korábbi peronon utazásaimról. Most viszont megmenekült fulladozóként kapkodtam be a dohányfüsttel, emberszaggal teli levegőt. Féltem, hogy ellenséges utastársam követni fog további győzködésével, miszerint “nem vagyok az esete”.... de nem tette. A vonat aztán hirtelen megállt, és az automatikusan működő ajtók kinyíltak.... Pillanatok alatt leugrottam, s riadtan iszkolni kezdtem... amikor is ellenségem vagy barátom, - (ki tudja?) az ablakot lehúzva odakiáltott nekem:
- Azért megadod a telefonszámod?
- Persze - válaszoltam a legtermészetesebb módon - majd visszafelé, ha találkozunk, megadom.
Aztán az állomáson kinéztem egy hazafelé vezető másik útvonalat. Visszafelé már a másik vonalon jöttem.....
Ha időben odaér a busz
Boldog tanári koromban sokat utaztam a fővárosba, hogy kedvenc kórusom próbájára eljuthassak. Mivel a próbák viszonylag későn voltak, előtte többször ténferegtem a városban: kirakatokat bámultam, könyvtárakban kutattam, vásároltam, vagy csak egyszerűen kiszemelve magamnak egy csendes parkot újságot, regényt olvasgattam. Szerettem ezeket a napokat, ilyenkor kicsit kiengedhettem az esetlegesen, napközben felhalmozódott füstölgéseket.... Egy kedves, egyházi általános iskolában tanítottam, ahova sok szép emlék köt: többek közt - sosem felejtem el - nagyon tetszett, hogy udvariasan köszöntek a diákok, még pedig nem holmi “Csaót” , “Sziát”, “Hellót”, “Csőváz”-t és ilyesmit vakkantottak az amúgy is fáradt tanárnak, hanem intelligens ”Áldás, békesség”- gel üdvözöltek.
Summa summárom, egy hideg őszi napon, várakozva a buszmegállóban, hogy bejuthassak a kóruspróbára, végiggondoltam a délutáni programomat. - Szóval, ha időben odaér a busz, először bemegyek az antikváriumba, körülnézek, hátha jó áron kapok könyveket, utána átkutatom a kedvenc turkálómat, és ha időben érkezik a busz, még arra is lesz időm, hogy valahova beüljek kávézgatni, eszegetni, esetleg gyalogosan eljutni célomhoz.
...Telt-múlt az idő.... hamarosan megérkeztek a délutáni korrepetáláson sinylődő diákjaim: - Áldás,békesség! - köszöntek barátságosan, majd baktattak tovább. - Na, ennek fele sem tréfa - mondom magamnak, - mi lelhette ezt a buszt, a lábam is határozottan dideregni kezdett, egy sapka sem ártott volna....Dehát...
- Na jó, rendben, akkor - ábrándoztam újra és újra - ha időben beér a busz, esetleg nem ülök be sehova sem kávézni, de azért a ruháról nem mondok le, és néhány könyvért is beugrom, aztán gyalogosan sietek tovább.
Közben megérkezett egy busz, nosza, valami helyijárat-szerű öreg jószág, nem az én járművem, hát, hagytam, hogy tovahaladjon.
Mikor már a délutáni foglalkozásokról ballagó kollegáknak integethettem, ismét megállapítottam, hogy bizony hidegre fordult az idő, és megpróbáltam álmodozásommal elterelni a figyelmem egyre biztosabban sajgó fagyott füleimről... - Szóval, ha időben beér a busz, azt hiszem, beugrom még az antikváriumba, aztán hátha sikerül még villamos nélkül is odaérnem a próbára...
Merengtem, merengtem tovább. Tervezgetve, hogy hátha odaér időben a busz, és akkor legalább - ha mást nem - sietve gyalogosan is odaérek a próba kezdetére.... Na, ekkor bepöfögött egy szép, sárga öreg példány. Füstölt, krákogott, köhögött...
- Áldás, békesség! - köszöntem felszállás után, álmodozásomból ébredve a csodálkozó tekintetű buszsofőrre.... Ő olyan furcsára kerekedett szemekkel pislogott rám, hogy gyanakodni kezdtem, valamit nem jól mondhattam. - Ja, bocsánat! Szóval, jó napot, jó napot! A buszvezető nem haragudott, vagy ökumenikus érzületű lehetett, vagy jámborul tudomásul vette, hogy másnak is lehet fura napja.
Végül a buszunk továbbkattogott, pöfögött, mígnem nagyzihálva a fővárosba ért... Nosza, én meg futottam a villamoshoz, remélve, hogy nem kések a próbáról túl sokat...
Fellángoló vonzalmak a villamoson....
Már túl voltam az állandó gyalogolós korszakomon, kezdtem megbarátkozni a villamossal illetve a komótosan pöfögő buszokkal. Ami igaz, az igaz, ha csak tehettem, rövidebb szakaszokat azért továbbra is lábbusszal tettem meg, kihagyva a fölösleges várakozásokat, döcögéseket, a bosszantó forgalmi dugóban álldogálásokat. Viszont egyre többször, egyre pontosabban kellett megjelennem itt-ott, így hát, lassacskán leszoktam arról, hogy megfeleljek a mániákus gyaloglási kihívásoknak. Meg aztán már esős őszi napokon, téli fagyos időben nem volt olyan izgalmas a kilométerekkel való, önerőből fakadó küzdelem. Megadtam magam, és próbáltam túlélni a lökdösődést, a lábamon való átgyaloglást, a fárasztó ácsorgásokat - azzal vigasztalódva, hogy nem baj, mégiscsak hamarabb célomhoz érek, ráadásul a cipőm talpa is hosszabb életű lesz...
Szóval, ha nem is kötöttem kebelbarátságot a tömegközlekedéssel, legalább némi álmodozással, figyelemeltereléssel, önmagam képzeletbeli világba varázslásával túléltem egy-egy buszutat, villamoson zötykölődést. Ahogy kifejlesztettem magamban a túlélő utazó szemléletét és hozzáállását, új kihívással kellett szembe néznem.
Már megszoktam az örökösen bámulókat, beszólogatókat, sértegetőket, hasba vágókat, lábat tiprókat, de a simogatók újdonságnak számítottak... . Ők voltak azok, akiket eleinte a kedveskedést és az intim ismerkedést összekeverő pszichés eseteknek tartva, csak udvariasan próbáltam távoltartani magamtól... Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta valami olyan mérhetetlen szeretethiányban szenved, hogy hiába minden nonverbális vagy metakommunikációs eszköz, nem értenek az elutasításból. Először csak közelebb jönnek az emberhez, aztán már teljesen áthágva minden intim zónát, simogatásukkal abszolút jelét adják fellángoló vonzalmuknak. Így történhetett, hogy egy túlzsúfolt villamoson egy ilyen szeretetéhes egyed épp a térdemmel próbált összeköttetést keresni, s amikor félénken arrébb topogtam, már a combom paramétereit vizsgálgatta. Ez már kiváltott nálam bizonyos női ösztönöket, és szó nélkül, de egy hirtelen mozdulattal megcsaptam az ismerkedni vágyó kezét. Hogy hova - hova nem tűnt ezután, nem tudom, de érzelmi tolakodását hirtelen abbahagyta. A következő megállónál - igaz ugyan, hogy nem kellett volna még leszállnom - azonnal leugrottam...”Micsoda szemtelen, erkölcstelen lények vannak” - állapítottam meg, miközben rá kellett jönnöm, az oldalamon lötyögő táskámra felfigyelve, hogy barátom nem testi-lelki vonzalmat érzett szerény szépségem irányában, nem is szeretethiányban szenvedett, hanem bizony a táskám felé mutatott ilyen hirtelen fellángoló, olthatatlan vonzalmat.... Szép, népi mintás, fonott kis tarisznyám lévén bizonyára már messziről kivizslatta, mi minden vackot tarthatok a motyómban, és valószínű ügyesen kitapinthatta, hol lapulhat a pénztárcám... Ezúton megúsztam ismerkedésüket... jól jött az ösztönből fakadó csapkodás. Mindenesetre kihúztam magam, hogy nem jártak túl az eszemen.
Legközelebb - egy másik úton villamosozva - éppen arra gondoltam a hatalmas tömegbe szorulva, hogy na, itt még kirabolni sem tudják az embert, annyira mozdulni sem lehet. Nosza, tőlem nem is vihetnek el sokat - morfondíroztam tovább mosolyogva, hiszen csak a másnapi főiskolai útiköltségem szegényeskedett valahol a tárcám alján, meg egy pár napja lejárt bankkártya.... Éppen kirabolhatatlansági állapotomon merengtem, amikor hatalmas lökdösődés térített észhez. Több - egymástól jó messzire lévő - utas a kocsiban egymásnak integetve, átkiabálva mindenkin kommunikálni kezdett, és úgy tűnt, életbe vágóan fontos, hogy eljussanak egymáshoz, keresztül az óriási tömegen. Hirtelen éreztem, hogy valaki szöszmötölni kezd a kabátomnál, így gyorsan áttettem a másik oldalamra a táskámat, ezzel biztos lehettem abban, nem rabolnak ki. Azonban továbbra is érzékeltem, hogy folyamatos ismerkedésük kereszttüzében állok, észrevétlenül matattak, dörgölőztek, de magam sem tudtam, tulajdonképpen melyik részemre fókuszálnak.... Egy idő után már nem voltam olyan biztos kirabolhatatlansági állapotomban, egyre határozottabban éreztem, hogy nem tudom, miként és hogyan, de kirabolnak. Magamhoz szorítottam a táskám, erősen fogtam a fülét, nehogy letépjék rólam, vagy kiszakítsák a kezemből, esetleg kihúzzák a cipzárját... és közben most már egyfolytában zakatolt bennem a gondolat: “kirabolnak, kirabolnak, kirabolnak és kész”. Kiáltani nem mertem, valamint ők is csak csendben, higgadtan fejezték ki irányomban érzett vonzalmukat...
Alig vártam, hogy a következő állomáshoz érjünk. Ahogy leugrottam a villamosról, levegő után kapkodva vizsgálgatni kezdtem a zsebeimet, a kabátomat, de minden a helyén volt, semmi nem hiányzott. A táskám is szépen, egyben a vállamon lógott. A cipzár is érintetlenül a helyén. “Na, akkor talán nincs nagy baj” - könnyebbültem meg, s a táskámba kotorásztam tárcám meglétét ellenőrizve. Meghűlt ereimben a vér, leültem egy padra, kidobáltam mindent a motyómból. Az összes női ócskaságom a helyén volt, de a tárcám sehol....
Másnap - nénikémtől kikunyerált útiköltségemmel - berobogtam a főiskolai előadásokra. Értetlenül szemléltem szép, új, fekete, hibátlanul becipzározott táskámat, hogyan történhetett mindez...?
Aztán a szünetben váratlanul, egy kósza pillanatra észrevettem, hogy a motyómba gyűrt kardigánom hanyagul kilóg a batyum oldalán. Hát... ilyet .. ekkor láttam meg, hogy leheletvékony pengenyom fut végig a szép bőrön, a táska oldalán. ... Szóval, így történt.. . és én végig tudtam, éreztem...
Ezek után újból kerültem mindennemű buszos, villamosos intim barátkozást...., inkább nyakamba véve a várost, évekig gyalogosan küzdöttem meg a kilométerekkel...
Találkozni akarok valakivel...
... Életem egyik meghatározó, jellemző korszaka volt, amikor állandóan gyalogolni akartam. Mintegy beteges vágy űzött legyőzni a kilométereket, akár a vonat, a busz, a villamos helyett is saját lábamon eljutni valahova. Megmérni az időt, hogy ugyanannyi távot mennyi idő alatt teszek meg önerőből, - az esetleges járműhöz képest. Így aztán többször hazagyalogoltam Pestről a vonatsínek mellett, és büszkén masíroztam haza, ha legalább tíz perccel korábban megelőztem egy éppen arra pöfögő járatot. Mert ilyenkor természetesen “előre nem látható időt késett a vonat, nem látható okok miatt”. Nosza, ne vesztegessük az életünket a dohányfüstös megállóban, ha már két izmos vádlival áldottak meg az égiek...
Számomra nem létezett villamos vagy busz... minden útvonalon gyalogosan közlekedtem. Igyekeztem úgy kiszámolni a “menetidőt”, hogy úticélomhoz lábbusszal is eljuthassak a megadott időpontra. Persze, nem egyszer elszámoltam magam, így szégyenkezve elkéstem, de többször fordult elő inkább, hogy még várakoznom is kellett.
Ez időtájt többször meglátogattam nagynénémet, aki Nagytétényben lakott. Ő mindig nagy szeretettel fogadott, fantasztikus ételekkel várt, és igazi ünnepnapot jelentett számomra, ha meglátogathattam őket. Őket, mert drága unokatestvéreimhez édestestvéri érzelmek fűztek.
Hozzájuk a metró elhagyása után villamossal, vagy busszal mentem - és persze, gyalog.... A Ferenc körúti metró állomásról rendszeresen átgyalogoltam a Petőfi hídon, nem szerettem azt a két-három megállót a villamoson vacakolással tölteni. Legalább nézegethettem a Dunát, szemlélhettem a sétáló embereket, hallgathattam a pöfékelő, dudáló autók zaját, és szívhattam - a frissnek ugyan nem mondható - de mégiscsak szabadságra emlékeztető levegőt....
Egy ilyen alkalommal - amikor nagyon szerettem volna találkozni valakivel - , felsétáltam a Ferenc körúti aluljáró lépcsőjén, s megint eldöntöttem, gyalogosan sétálok át Budára. Ahogy nyakamba vettem a várost, és átbaktattam a Duna felett, sehogy sem volt kedvem felszállni a buszra. - Majd pár megállóval később - szögeztem le magamban -, ha már nagyon elfáradok, vagy ha nagyon füstölnek az orrom alá a járművek... Így hát, mivel nagyon szerettem volna találkozni valakivel, kissé gyorsabb tempóra váltottam.
Időközben már Albertfalva közelébe értem, s elhatároztam, legalább Budafok határáig ki fogom bírni. Néha-néha szorított - a nem igazán túrára tervezett - női topánkám, viszont igyekeztem nem tudomást venni a lassan, de biztosan kialakuló vízhólyagomról. “ Nagyon szeretnék találkozni valakivel” - ismételgettem magamban, tehát nem adhatom fel olyan könnyen, holmi kis púpok miatt...
A budafoki hídnál aztán jól eltévedtem, nem találtam gyalogutat, így hát, a határon keresztül, gizgazok, gödrök, árkok felett vágtam keresztül. Tehát már bizonyos lehettem abban, hogy nemcsak hólyagok, de karcolások, szúrások is szépítik a lábamat. Közben többször elhúzott felém és mellettem a barátságos 3-as busz, azonban én gyarló “lusta frátereknek” titulálva az utasokat, baktattam tovább.
Nagy nehezen átvágtam magam a puszta határon, s újból járdán, autók mellett ténfereghettem. Kicsit gyanús, tompa ütés-szerű fájdalmat kezdtem érezni a térdem környékén, és a vádlim felett, de mivel “nagyon szeretnék találkozni valakivel” - ezt is csak afféle erőpróbának tudtam be. Közben erősen arcomba sütött a koranyári napocska, éreztem, hogy piros-paprika fejemmel, poros cipőmmel egyértelműen fáradt, királysága után kutyagoló, szegény vándornak látszom.... de csak mentem, mentem. Újabb kilométerek után a térdem feletti ütések egyre sűrűbbé váltak, így hát, eldöntöttem, a budafoki Duna-part mellett egész biztos buszra pattanok.
Jött is a kényelmes 3-as, már szálltam is volna fel, mikor egy halvány kósza gondolat hatalmába kerített: “nehogy már ne tudjam megtenni az egész utat saját lábamon! Mi lenne, ha nem lenne busz? Ha történetesen, nem találták volna fel ezt a technikai vívmányt, hogy: busz??!!....”
Így hagytam újra - és utoljára - elpöfögni a jámbor jószágot, majd megint tempósabb menetelésbe kezdtem.
Lassacskán felbukkantak a nagytétényi lakótelepi házak. Kissé forgott velem a világ, az aszfalt, a napfény, az emeletes házak afféle forgószínpaddá kerekedtek körülöttem. Mivel azonban nagyon szerettem volna már találkozni tényleg azzal a valakivel, hát ritmusosan tettem előre a talpaimat. A
tétényi rózsakertnél már nem éreztem semmit... se hólyagokat, sem ütéseket, vagy húzó fájdalmat... Maradék erőmet összekaparva, újra és újra ismételgetve - hogy bizony nagyon szeretnék találkozni valakivel - feldöcögtem még a rózsakert melletti lépcsőkön a dombon lévő lakótelephez, aztán fel nagynénémék panelházának negyedik emeletére...
- Mi történt veled? - kérdezte drága nénikém, ahogy ajtót nyitott.
- Miért? - viszonoztam én is kérdését.
- Nagyon piros vagy, és szörnyen karikásak a szemeid...!!!
- Ja, semmiség, csak gyalog jöttem.
- Gyalog?! Gyalog jöttél a lenti megállótól?
- Nem. Gyalog jöttem a Ferenc körútról.
Szegény nagynéném aztán már nem sokat kérdezhetett, mert én mély álomba merültem a kisszobában.
Unokatestvérem keltegetésére ébredtem:- Mennünk kéne...
Valahonnan még rémlett, hogy délben valakivel találkozni akartam.... de aztán csak a “húzás” maradt a lábamban, hátul, a vádlim felett. Visszarogytam a megértőnek látszó nyoszolyára.... Hova is, miért is mennék?..... már nem is tűnt olyan fontosnak....
A mese örök....
Hol volt, hol nem.... talán igaz sem volt, élt egyszer egy makacs királylány. Sehogy sem akart reggelente kibújni a jó meleg paplan alól. Ha nagy nehezen kikászálódott, sehogy sem akart rámászni a szoknya, nadrág, póló, pulcsi, amit az anyukája odakészített neki. Mert az álmos herceg kisasszonyoknak egyik ruha sem elég jó, egyik sem elég divatos..... Így hát, hisztizni, csapkodni, zsörtölődni kezdett szoknya, nadrág, póló, pulcsi... és persze, ehhez már csatlakozott a kis királylány is..... Teltek-múltak a percek, lassacskán az órák is..... és még bizony a kis királylány csak ült, ült a nyoszolyácskáján, álmosan pislogó szemekkel, könnyeit morzsolgatva. Bizony, bizony addig sírdogált ott magában, egyre-egyre hangosabban és haragosabban, hogy megharagudott az édes anyukája is. Többször figyelmeztette, hogy így bizony elkésnek a hercegnő-óvodából, a kis királylánynak falra hányt borsó volt minden szava. Csattogott, hangoskodott már az egész ház: kiabált szoknya, nadrág, póló, pulcsi... fogkefe, fésű, kiskabát, kiscipő és persze a kis királylány anyukája is. Mit volt mit tenni, bezárta az egyre hangosabban hüppögő királylányt az édesanyja a kamrába, ott aztán ordíthatott kedvére, legalább nem zavarja a szomszédokat.....
.... oly rég volt, mégis oly közel, magam előtt látom a szomorúan rám néző befőttes üvegeket, ahogy csalódottan pislognak, mert én biza, semmi szép vagy nem szép szóra nem vagyok hajlandó elindulni......
...Ma reggel "kipattanok" az ágyból, látom ám... igencsak késésben vagyunk. És lám, egy kis királylány hortyog egyre csak az ágyában... akit viszont már enyhén ideges királyi apukája próbál felkelésre bírni.... De a kis herceg kisasszony csak haragos dacos válaszokat mormog, mert biza, semmi szép vagy nem szép szóra nem hajlandó elindulni..... - Na, majd adok én neki - száguld át az agyamon, ahogy kicsattogok a szobámból... És ekkor... egy villanás, egy múltból visszatérő fuvallatként előttem álló régi-régi kép: kis királylány hüppög az ágyon, kis királylány bámulja a fejüket csóváló befőtteket a kamrában....
... Így aztán csak hozzábújok az én királylányomhoz, megsimogatom, szeretettel a fülébe súgom:
- Nem bírsz felkelni, drágám? Ne félj, nemsokára itt a jó nyári szünet, megyünk kirándulni, meggyet szedni, hintázni, csúszdázni és még sok-sok jó dolog vár ránk.
...... Nagy nehezen felül álmos szemű, dacos kislányom, hozzámbújik..... majd lassan elindul a fürdőszoba felé.....
Fehér kis csizma, fehér kis szívecske
Dorkámat sajnos Budapestre, gégészeti vizsgálatra küldte a doktor néni . Tartottam ettől a kis kiruccanástól, amúgy is rég voltam már a koszos, fekete fővárosban. Elszoktam már a tömegtől, lökdösődéstől, zsúfoltságtól. Ez az itthoni, babázós világ teljesen más hangulat. Így hát, megkérdeztem tőle: - Dorkám, kivel mész Pestre? Apával vagy anyával? ... Mert mehetsz apával is, ha úgy gondolod.....
- Hmmm - gondolkodóba esett csemetém, láthatóan nem tudott dönteni ... -hmmm.. nem tudom,.... de azt hiszem, inkább veled megyek.
Tehát... szépen elkészítettem a motyónkat, s megbeszéltük, másnap korán ébresztem, mert "friss" lesz a buszunk is... Kislányomat csöppet sem félemlítette meg, hogy kivizsgálásra megyünk, a tény, hogy buszozhat, villamost, metrót és még ki tudja, milyen csodabogarakat láthat - teljesen feldobta..... Éjjel felriadt, így kikiabált apának. Apa gyorsan beosont hozzá. Csemetém félálomban hozzábújt: - Apa, ne haragudj, hogy nem téged választottalak. De megígérem, hogy nyáron eljöhetsz velem majd az Állatkertbe és a Margitszigetre... Apa "megnyugodott", kislurkóm pedig már szunyókált is tovább....
Másnap ahogy felpattantunk a buszra, Dorkám máris helyet foglalt a magasított kerék feletti ülésen. - Szuper - gondoltam, - legalább liftezni fog a gyomrom...
De csemetém csacsogása elterelte erről a figyelmemet: - Nézd, anya, milyen magasan ülünk, így mindent látunk... És valóban: érdekes dolgok történtek: csipogott, villogott a busz, megcsodálhattunk egy fácánkakast, hidakat, régi épületeket, autókat, sőt még HÉV-et (!!) is láthattunk. Csöppöm teljesen lázba jött a számtalan csodadologtól. A metrónál is bezsongva folyamatosan csilingelt a kis hangocskája, vicces volt, ahogy a mogorva utasok sorra mosolyogni kezdenek. Mikor "kibújtunk" a föld alatti alagútból, hatalmas huzat csapott meg: - Na, szép, majd még migrénem lesz - morogtam magamban..., de Dorkám csak csacsogott, annyira örült a mozgólépcsőnek....
Így aztán, nem liftezett a gyomrom, nem lett migrénem, viszont vidáman megérkeztünk a kórházba.... Túléltünk minden hókuszpókos vizsgálatot, gyermekem mandulája egyelőre a helyén maradt. Ezen felvidulva, úgy döntöttünk, hogy hazafelé vonattal utazunk. - Hurrá, hurrá - lelkendezett kislányom- legalább vonattal is megyünk... Én már csak mosolyogtam az egészen, bár azért egy futó morgó gondolat átcikázott az agyamon: - De jó, legalább gyalogolhatunk fáradtan az állomástól vagy két kilométert. Azonban már ezzel nem törődve csak lépegettem a huzatos metró felé.... Koszos, fekete, zajos volt a város.... Zúgtak, dudáltak a forgalomban a büdösen pöfékelő autók, csilingeltek a villamosok, idegesen tülköltek a siető buszok... De én csak kislányom hófehér csizmácskáját láttam, ahogy apró lábait tette előre és előre. Nem figyeltem többé a feketeségre, mert a hófehér csizmácska felvidította a lelkemet,..... igen, fekete városban hófehér csizmácska: hófehér szívecske....
Leckéket veszek Barbie-tól, a mesehőstől
Kétségtelen, mostanában sok Barbie-mesét nézünk. Kislányomat lenyűgözi ennek a bájos arcú tökéletes szépségnek a varázsa. Igaz is, tagadhatatlan, ami szép, az szép... Én is elnézegetem vacsorakészítés közben a kifogástalan alakot, a művészi szabályossággal megalkotott orcákat, a darázs-vékony derekacskát, a mindig vidám, mindig nyájas modort. Irigylésre méltó - vitathatatlan...., minden bizonnyal a jó Isten kiemelkedő tehetséggel áldhatta meg hősünket... és lassacskán önbizalomhiányhoz hasonló érzések kezdenek hatalmukba keríteni... Még jó, hogy vége a gyönyörű, rózsaszínű, tökéletes világba repítő mesének... visszaesek a valóságba: mehetünk vacsorázni... s ekkor meglátom magam az ablak tükrében... semmi kétség: Barbie mellett tenyeres-talpas asszonysághoz hasonlítok...
... Álmomban ... aztán megjelent Barbie teljes valóságában, csodálatos pompájában. Rámosolygott, kezét nyújtotta felém.... Majd elém lépett... kezet fogott velem, bemutatkozott. Ő volt az, szemtől szemben. Mielőtt megmondhattam volna a nevem, leintett:
- Tudom, ki vagy... Ismerlek.. Hallottam sóhajodat, és kívánságod teljesült. Mostantól leckéket adok neked. Megmutatom, miként érheted el ezt a színvonalat ... tudod, ezt a barbie-minőséget... Egész biztos, a gyermekeid is jobban fognak szeretni, büszkébbek lesznek rád, ha egy külsőben, belsőben teljesen újjászületett anyukát kapnak vissza.
- Rendben - hebegtem, még mindig teli aggodalommal - de tudod, nekem nincs időm, se pénzem, hogy valamilyen képzésre vagy órára eljárjak.. Nekem itthon sok...
- Ó, ezt is tudjuk, cégünk ajándékaként, egy hétvégi barbie-képzésen vehetsz részt, úgy, hogy én hozzátok költözöm. Egyetlen dolgot kell csak tenned, mindenben engem követsz.. én vagyok a minta ... tehát csak azt teheted, amit tőlem látsz... Érted? Na, kezdhetjük?
Hosszas hezitálás után megadtam magam. Ám, legyen. Mindig is álmom volt a fiatalos, bájos, kisportolt édesanya-típus... no, majd én megmutatom.. és csak egy hétvégéről van szó.
Az első lecke lényege a következő volt: mesterem szerint fel kell hagynom ezzel a kutyafutta reggeli fürdőszobai készülődéssel. Engedjem csak el magam, töltsek a tükör előtt annyi időt, amennyit önmegvalósító lelkemmel kívánok. Ezzel a fürdőszobámba libegett. Kidobálta ezeréves smink-felszerelésemet, és csillogóbbnál csillogóbb szépítkezési szereket pakolt a polcomra. Hát, akkor kövesd a példámat - mosolyogta, és gyönyörű színeket pamacsolt amúgy is szépséges arcára...
Így aztán hajmosással, arcom felturbózásával elidőzve több órát is eltöltöttünk a fürdőszobában - úgyhogy tanítóm elégedetten bólogatott.
Közben persze megéheztem, és korgó gyomorral a tűzhely felé csattogtam alig kopott papucsomban.
De Ő leintett engem. A következő lecke lényege, hogy mától kezdve nem főzhetek: egyrészt kímélnem kell magam, nem vághatom össze ujjaimat hagymapucolás közben, nem lehet ráncos-gyűrödt bőröm az állandó mosogatástól. Ezzel elém rámolt egy papírcsomagot, rajta a barbie-céges logóval. A csomagban mindenféle cukormentes, diétás, gyümölcsös, ilyen-olyan bogyószerű valamik csillogtak. Bekaptam egyet, íze ugyan nem volt... de elnyammogtam... gondolva, ki a csudának is hiányozna az állandó főzés, mosogatás.
- Jó úton haladsz - bájolgott rám tanítom ezután - nézzük csak. Ebben az ezeréves holmiban nem mutatkozhatsz többet. Nem lehetsz barbie-szintű anya, ha 15 éve vásárolt ósdi holmikban csetlesz-botlasz. Azzal elővarázsolt pár kollekciót, több tucat cipőt. Egyet magamra is kapva, summáztam, élvezem ezt a barbie-tanfolyamot.
Hamarosan a mérlegre álltunk. Először ő... szégyenkezve szemléltem, hogy súlya alig éri el a 48 kilót, miközben láthatóan legalább két fejjel magasabb volt tőlem. Nem mertem utána a gyilkos eszközre rálépni... de nem volt menekvés. Hát.. igen.. a bogyóevés mellett napi két-három óra futkározás, súlyzózás, hasizomgyakorlatok sora következett, melyet szintén többórás szaunával, relaxálással, zártunk.... Pár nap múlva mesterem elégedetten csettintve megállapította, sokat fejlődtem...
... Miközben bűbájos mosolyával önbizalmamat magasabbra emelve rámragyogott, kislányom sírására lettem figyelmes. Odarohantam hozzá. Csak sírt és sírt. Kezéhez értem, megállapítottam, hogy lázas. Magamhoz szorítottam, és rohantam vele az orvoshoz.
- Kérlek - rikkantottam vissza Barbie-mesteremnek -, ha felébred a pici, gondoskodj róla... Van ott pelus, cumisüveg, ruhákat a polcon találsz.. Sietek vissza...
Ő csak állt ott, füstösre sminkelt szemével bután rám bámulva...
Hamar visszaértünk. Nem volt szerencsére olyan nagy baj. Egy gyors injekció rendbe rakta gyermekemet. Persze távollétünk alatt picurkám is felébredt. A nappali közepén, szétrámolt játékok között kúszott-mászott. Egyszer csak megláttam a konyhában tébláboló Barbie-mesteremet: haja összekuszálódott, festéke elmaszatolódott, szeme körül szarkalábak ironizáltak. Ruhája szakadtan lógott, és a szája szélén rúzs helyett kolbászzsír csillogott.
- Mi történt veled? - tátogtam felé csendben.
- Kész vagyok.. teljesen kiborultam... Próbáltam ellátni a gyermeket... miután teljesen kimerültem, megettem a hűtőben talált füstölt kolbászt és a szekrényben talált kenyeret... Ezzel a kanapéra esett, és hangos horkolásba kezdett...
.... Erre felébredtem, kisfiam repesztett mellettem az ágyikójában.... Riadtan felugrottam, a fürdőszobába rohantam.. a tükörbe bámultam: kócos, ráncos homlokú, fekete-karikás szemű, lerobbant, boldog anya-arcot láttam.... - megnyugodtam.....a konyhába ballagtam, majd mosolyogva elkezdtem hagymát pucolni... gondoltam, még megcsinálom, amíg alszanak a gyerekek....
A visszatérő rémálmok, avagy kimegy az iskolatáska a kapun...
Vannak visszatérő álmaim, sőt ezek már inkább rémálmokként is kategorizálhatók: ingatag hídon megyek a Duna felett (néha a túlpartra érek, máskor a vízbe zuhanok), útlevél nélkül indulok hosszú repülőútra, 30 évvel korábbi iskolámban ücsörgök órán felszerelés és lecke nélkül, közben azon morfondírozom, miért is járok én ilyen ritkán ide... - és még folytathatnám a rémálmok hosszú sorát.
Ám van egy egészen sajátosan pedagógusokat érinthető álmom. A lényege a következő.
Becsöngetnek, én elindulok a folyóson, de fogalmam sincs, melyik osztályba kell mennem. Riadtan keresgélek valami órarendszerűt, hogy valahogy kinyomozzam, mégis kikhez és hova kell eljutnom. Már vagy húsz perce szaladgálok le-föl az üres folyóson, mire valahogy kiderítem, hova is vagyok beosztva. Belépek. Rendszerint a padon ugrálnak a tanulók. Én kinyitom a számat, hogy elüvöltsem magam: 'Osztáááááááááá, vigyááááááááá!!!' - ám egy hang sem jön ki a torkomon. Aztán nagy nehezen valamit a táblára írok, ám fogalmam sincs, mi a mai anyag. A táblára írt betűk valamiért láthatatlanná válnak. Keresgélem a könyvben a mai óra tananyagaként megjelölt verset vagy novellát, de a könyv tök üres, egy szem vers vagy novella sincs benne. Aztán felébredek. Ilyenkor rendszerint azért rendesen megkérdőjeleződik bennem, vajon a tanulóknak is vannak rémálmaik?
Hát, persze, hogy vannak. Egy-egy idegesítő dolgozat, vagy egy szóbeli felelet, amikor is nyitnák a szájukat, de egy hang sem jön ki rajta, egy nagy egyes, ami éppen feléjük tart, hogy bekapja őket. Ilyesmi.
Szóval, azért valljuk be: tanár és diák - sorstársak. És ahogy telik a nyári szünet, és közeledik szeptember elseje, egyre többször hallom: "félek", "nem akarok visszamenni", "biztos megbukok" és ehhez hasonló, poszttraumás szindrómát idéző, önemésztő "rémálmok" (és ismerjük be tanárként, ki a csuda várta már kitörő örömmel, hogy visszamehessen... ha-ha-ha....)
Miért van ez?
Még emlékszem, amikor kislányom elsősként először kiment a nagy iskolatáskával a kapun. Összeszorult a szívem, mert a táska nagyobb volt, mint a gyerek. Csak annyit fogtam fel, hogy kimegy egy nagy batyu, és viszi-viszi az iskolába, az életbe, a hideg-rideg valóságba csemetémet. Ma már azért ők viszik a táskát .... (hiszen, jócskán egy fejjel magasabbak tőlem), ám még mindig megkérdezem magamtól: "hova megy az az iskolatáska?" "Miért ilyen nagy, mit kell benne cipelni?"... és itt nem csak a tárgyi terhekre gondolok...
Egy szó mint száz, mindenkinek van rémálma, mindenkinek van "iskolatáskája": tanárnak, diáknak egyaránt. Jó nagy, jó nehéz. Tegyünk magunknak is, nekik is a könyvek, füzetek, a tornacucc, az uzsonna mellé némi feltétel nélküli szeretet-falatocskát, egy kis megbocsátásra emlékeztető radírocskát, egy-két önbizalomnövelő kortyocskát tartalmazó kulacsot (vagy akár egy-két "leszarom-vitaminocskát").
Mert jön a szeptember, mert véget ér a nyár, mert jönnek a "rémálmok", és kimegy az a nagy "iskolatáska a kapun"....